22/1996. (VI. 25.) AB határozat
22/1996. (VI. 25.) AB határozat1
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
1996.06.25.
Az Alkotmánybíróság törvényjavaslat egyes rendelkezései alkotmányellenességének előzetes vizsgálata iránt benyújtott indítvány alapján meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról rendelkező 1268. számú törvényjavaslat egyes rendelkezéseivel kapcsolatban megállapítja:
1. Nem alkotmányellenes az, hogy a törvényjavaslat a deportálásért, továbbá a szovjet kényszermunkára hurcolásért járó kárpótlás külön kategóriáit teremti meg, és nem ellentétesek a diszkrimináció alkotmányos tilalmával azok a rendelkezések, amelyek e sérelmekhez a kárpótlás összegét illetően azonos jogkövetkezményeket fűznek.
2. A törvényjavaslat 1. §-ában megállapított 2/A. §-ban foglalt rendelkezéssel a törvényhozó megszünteti a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet, és a törvényalkotásra vonatkozó alkotmányos kötelezettségét teljesíti azzal, hogy azoknak a személyeknek a hozzátartozója javára is egyösszegű kárpótlásra való jogosultságot állapít meg, akik a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében vesztették életüket.
3. Alkotmányellenes, hogy a törvény 2. §-ában előírt kárpótlás mértéke a 2/A., 2/B. és 2/C. §-ban meghatározott kárpótlás mértékétől lényegesen eltér. Alkotmányos követelmény, hogy a hasonló alapon meghatározott sérelmekért, az adott esetben az élet elvesztéséért a 2., 2/A., 2/B. és a 2/C. §-ban meghatározott esetekben, végeredményben hasonló mértékű kárpótlás járjon a jogosultak azonos körének. A számítási módok és a szabályozás történeti kialakulásának következtében keletkezett kisebb eltérések nem alkotmányellenesek.
4. Sérti az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményét és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését a törvényjavaslat 1. §-ában megállapított 2/A. § (1) bekezdésének az a rendelkezése, amely szerint nem alkalmazható az egyösszegű kárpótlás szabálya a 3. § (1) bekezdés alá tartozó szabadságelvonás eseteiben akkor, ha az élet elvesztése magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye folytán következett be és az nem esik a 2. § hatálya alá.
5. Az élet elvesztésének a 3. pontban meghatározott eseteiben a jogosulti kört azonosan kell meghatározni.
6. Ha annak érdekében, hogy a törvény megfeleljen az alkotmányossági követelményeknek, a kárpótolandók körét lényegesen – többszörösére, sőt nagyságrenddel – meg kell növelni, nem ellentétes az Alkotmánnyal, ha a törvényhozó a kárpótlásra szánt összeget újra megállapítja és újra elosztja, s ennek következtében ugyanazért a sérelemért járó kárpótlás nagysága lényegesen kevesebb lesz, mint az eredetileg megállapított kárpótlási összeg. Az arányosság fenntartása érdekében ilyen esetben akár az összes jogosulti körnek járó kárpótlás is megfelelően megváltoztatható. Az újraelosztásnak nincs hatása a korábbi rendelkezések szerint kifizetett kárpótlásokra.
Az Alkotmánybíróság a nem jogosulttól származó indítványokat visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § a) pontjára, valamint 21. § (1) bekezdésének a) pontjára figyelemmel indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja meg az Országgyűlés által már megszavazott módosító indítványokkal egységes szerkezetbe foglalt, az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: 3.Kpt.) módosításáról rendelkező 1268. számú, az Országgyűlés zárószavazásához benyújtott törvényjavaslat (a továbbiakban: törvényjavaslat) 1–3. §-aiban foglalt rendelkezések alkotmányosságát. Az Országgyűlés döntött arról, hogy a törvényjavaslathoz további módosító indítványokat már nem lehet benyújtani.
II.
1. Az Abtv. 1. § a) pontja értelmében az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik – egyebek között – a törvényjavaslat egyes rendelkezései alkotmányellenességének előzetes vizsgálata. A 21. § (1) bekezdés a) pontja szerint az alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára irányuló eljárást az Országgyűlés állandó bizottsága indítványozhatja. Az Abtv. 33. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az Alkotmánybíróság a jogosult indítványára alkotmányellenesség szempontjából megvizsgálja a törvényjavaslat aggályosnak tartott rendelkezéseit.
2. A törvényjavaslatnak az indítvánnyal érintett szabályai a következők:
A törvényjavaslat 1. §-ában írt rendelkezések szerint a 3.Kpt. a következő 2/A. §-sal egészül ki:
,,(1) Annak a személynek a hozzátartozója, aki a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében vesztette életét, egyösszegű kárpótlásra jogosult. Nem alkalmazható ez a rendelkezés, ha a halál a deportálás (2/B. §), a szovjet kényszermunkára hurcolás (2/C. §) vagy a szabadságelvonás (3. §) során, bármilyen okból következett be.
(2) Az (1) bekezdésben említett kárpótlás 300 000 forint, amelyre az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő gyermeke és az élő szülő jogosult. Ezek hiányában az élő testvér jogosult 150 000 forint kárpótlásra.
(3) Több jogosult esetén a felosztás tekintetében a 2. § (3) bekezdését kell alkalmazni.
(4) A házassági tilalom alá eső egyházi személy esetén a 2. § (4) bekezdését kell alkalmazni azzal, hogy a kárpótlás összege 150 000 forint.''
A 2. § szerint a 3.Kpt. a következő címekkel, valamint 2/B–2/D. §-sal egészül ki:
,,Kárpótlás a deportálásért
2/B. § (1) Kárpótlás jár a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történt deportálásért.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott sérelemért a szabadságelvonás miatt megállapítható kárpótlásnál 20%-kal több kárpótlás jár.
(3) Ha a sérelmet szenvedett a deportálás ideje alatt meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít, a kárpótlás kiszámításánál 8 hónapot kell figyelembe venni.
(4) Ha a sérelmet szenvedett a deportálás ideje alatt meghalt, túlélő házastársa a (2) bekezdésben meghatározott kárpótláson felül 300 000 forint egyösszegű kárpótlásra jogosult. E kárpótlásra a 2/D. § rendelkezéseit is alkalmazni kell.
(5) A deportálás esetére egyebekben a 4–8. § rendelkezéseit kell alkalmazni.
Kárpótlás a szovjet kényszermunkára hurcolásért
2/C. § (1) Kárpótlás jár a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolásért, a szovjet bíróság politikai indítékú ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonásért (a továbbiakban együtt: kényszermunka).
(2) Az (1) bekezdés alkalmazásában a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni.
(3) Ha a sérelmet szenvedett a kényszermunka ideje alatt meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít, a kárpótlás kiszámításánál az alábbi időtartamokat kell figyelembe venni:
a) a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás esetén 3 évet,
b) a szovjet bíróság ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonás esetén azt az időtartamot, amelyre ítélték (kötelezték), ha pedig ez nem bizonyítható, 8 évet.
(4) A kényszermunka esetére egyebekben a 2/B. § (2) és a (4) bekezdésében foglaltakat, valamint a 4–8. § rendelkezéseit kell alkalmazni.
2/D. § (1) A túlélő házastárs részére a 2/B. § (4) bekezdése szerint kifizetett kárpótlás és a 2/B. § (2) bekezdése alapján kárpótlási jegyben adott vagy életjáradékban folyósított kárpótlás, a nemzeti gondozási díj, valamint a hadigondozásról szóló 1994. évi XLV. törvény alapján folyósított hadiözvegyi járadék összege együttesen nem haladhatja meg az 1 millió forintot. Ha az együttes juttatás értéke ezt az összeget eléri, az életjáradék és a nemzeti gondozási díj, illetve a hadiözvegyi járadék folyósítását a következő hónaptól meg kell szüntetni, illetőleg – a megszüntetés mellett – a 2/B. § (4) bekezdése szerinti kárpótlást megfelelően csökkentett összegben kell megállapítani.
(2) A túlélő házastárs az egyösszegű kárpótlásról az azt megállapító határozat jogerőre emelkedéséig lemondhat. Ez esetben az (1) bekezdésben meghatározott korlátozást nem kell figyelembe venni.
(3) A nemzeti gondozási díj és a hadiözvegyi járadék folyósításának megszüntetése a díjhoz, járadékhoz kapcsolódó, jogszabályban megállapított kedvezményeket nem érinti.''
A törvényjavaslat 3. §-a szerint a 3.Kpt. 3. § (1) bekezdésének c) pontja helyébe lépő rendelkezés a következő: ,,a II. világháború alatt (1941. június 27.–1945. május 9.) faji, vallási vagy politikai okból teljesített munkaszolgálat.''
3. Az indítványozó az alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára irányuló indítványában elsősorban annak megállapítását kérte, hogy a törvényjavaslatnak azok a rendelkezései, amelyek a deportálás, illetve a szovjet kényszermunkára hurcolás sérelméhez azonos jogkövetkezményt fűznek, mind a kárpótoltak körét, mind a kárpótlás összegét illetően összhangban állnak-e az Alkotmány 70/A. §-ával. Az indítványozó előadta, hogy az Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottság T/1278/21. szám alatt benyújtott módosító indítványában javasolta, hogy a Kormány által eredetileg benyújtott törvényjavaslathoz képest, amely az országból való száműzötteket a kárpótlás szempontjából egységesen kezelte, a törvény külön cím alatt, de tartalmilag azonos kárpótlási szabályokat állapítson meg a ,,deportáltak'', továbbá a ,,szovjet kényszermunkára hurcoltak'', illetőleg hozzátartozóik jóvátételére. A részszavazás során az Országgyűlés ezt a módosító indítványt fogadta el. Az indítványozó szerint e két csoport vonatkozásában az eltérő ismérvek nemcsak a szabadságelvonáshoz képest, hanem a 3.Kpt. 2. §-ához képest is megállapíthatók.
Az indítvány a továbbiakban utal arra, hogy a módosító javaslatokról történt szavazás a 3.Kpt. kárpótlási jogcímeinek új köreit alakította ki, melyben a kárpótlásra jogosultak csoportjai szempontjából három kategória különíthető el:
I. az élet elvesztéséért járó kárpótlásra jogosultak köre (2., 2/A. §);
II. a deportáltak és a szovjet kényszermunkára hurcoltak után kárpótlásra jogosultak csoportjai (2/B., 2/C. §); és
III. a szabadságelvonás különböző esetei alapján kárpótlásra jogosultak (3. §).
Az indítványban foglaltak szerint alkotmányossági kérdés, hogy az így kialakított megoldás megfelel-e az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményének azzal, hogy a I. csoportba tartozók javára megállapítható kárpótlás összege és a jogosultak köre más, mint a II. és III. csoportba tartozók esetében. Vizsgálandó, hogy a törvényjavaslat Országgyűlés által megszavazott e végső formája, a kialakított megoldásban meglevő különbségtétel alkotmányosan elfogadható-e, illetőleg alkotmányellenes megkülönböztetést jelent.
Ezekre a szempontokra figyelemmel kérte az indítványozó a törvényjavaslat 1–3. §-aival összefüggésben az előzetes alkotmányossági vizsgálat lefolytatását és az esetleges alkotmányellenesség megállapítását.
4. A Kereszténydemokrata Néppárt országgyűlési képviselőcsoportja – figyelemmel arra, hogy az indítványtételre jogosultsággal rendelkező bizottság részéről az indítvány előterjesztése de facto megtörtént – kérte, hogy az Alkotmánybíróság az előzetes alkotmányossági vizsgálat során állapítsa meg, hogy a törvényjavaslat 3. §-a – a benne foglalt szűkítő rendelkezés folytán – diszkriminatív tartalmú és ezért alkotmányellenes, tekintettel arra, hogy csak a II. világháború alatt teljesített munkaszolgálatért rendel kárpótlást megállapítani, így figyelmen kívül hagyja a II. világháborút követően a munkaszolgálatok során sérelmet szenvedettek jogszerű kárpótlási igényeit.
Közös indítványt terjesztett elő a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége, a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége, továbbá a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete. Az indítványozók kérték, hogy az Alkotmánybíróság az előzetes alkotmányossági vizsgálatot a lehetséges legrövidebb időn belül folytassa le és állapítsa meg, hogy a törvényjavaslat a végszavazás előtti formájában megfelel-e az Alkotmány rendelkezéseinek.
A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége beadványában felhívta a figyelmet arra, hogy a törvényjavaslat nem elégíti ki az Alkotmánybíróság 1/1995. (II. 8.) AB határozatában írt követelményeket, és nem szünteti meg a korábbi jogszabályi rendezés teremtette alkotmányellenes helyzetet. Ezért annak kiküszöbölését és az alkotmányellenes diszkrimináció megszüntetését kérte a törvényjavaslat alkotmányellenességi vizsgálata során.
III.
Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára vonatkozó alkotmánybírósági hatáskörrel kapcsolatos elvi álláspontját a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatában (ABH 1991, 58–61.) fejtette ki. A határozatban az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy az előzetes normakontroll a kivételes alkotmánybírósági hatáskörök közé tartozik, rendeltetése annak megelőzése, hogy a parlament alkotmányellenes törvényt alkosson. Az előzetes kontroll elejét veheti már kihirdetett és gyakorlatban alkalmazott jogszabály megsemmisítésének. Rámutatott az Alkotmánybíróság arra, hogy az Abtv. 33. § (2) bekezdésének abból a rendelkezéséből, amely szerint az alkotmányellenességet a törvényjavaslatot benyújtó szerv vagy személy megszünteti, az következik, hogy az előzetes normakontroll eljárás tartalmi alkotmányellenesség vizsgálatára irányul. Ezért az előzetes alkotmányossági vizsgálat célja és a hatalommegosztás alkotmányi követelményének érvényesülése között ellentmondás van, ennek az ellentmondásnak a feloldásában viszont döntő szerepe van annak, hogy az Alkotmánybíróság a törvényhozás mely szakaszában gyakorolja az előzetes alkotmányossági vizsgálatot. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az előzetes normakontroll célját – megelőzni alkotmányellenes törvény létrejöttét – és az Alkotmánybíróság bírói funkcióját tartalmi vizsgálat esetén úgy lehet összeegyeztetni, ha a törvény szövege végleges formában – vagy a javaslat egészéről történő szavazás előtt, vagy a szavazás után, de még kihirdetés előtt – kerül az Alkotmánybíróság elé.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a bizottság indítványa ezeknek az alkotmányossági követelményeknek megfelel. Az Országgyűlés Emberi jogi, kisebbségi és vallásügyi bizottsága a törvényjavaslatot a zárószavazás előtti formájában, vagyis az Országgyűlés által már megszavazott módosító indítványokkal egységes szerkezetbe foglalt végleges formájában terjesztette az Alkotmánybíróság elé előzetes normakontroll eljárásra. Minthogy a törvényjavaslat ,,végleges szövegben'', azaz a törvényhozási folyamatnak a törvény egészéről való szavazást megelőző állapotában került az Alkotmánybíróság elé, az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség előzetes vizsgálatára irányuló eljárást lefolytatta, és az eljárás eredményeként hozta meg határozatát.
IV.
1. Az előzetes alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező törvényjavaslat Kormány általi előterjesztésére az Alkotmánybíróság 1/1995. (II. 8.) AB határozata (a továbbiakban: ABh) alapján (ABH 1995. 31–66.) került sor. Az Alkotmánybíróság e határozatában bírálta el a 3.Kpt. egésze és egyes rendelkezései ellen benyújtott nagyszámú indítványt és határozatában a 3.Kpt. egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességét állapította meg, ugyanakkor a 3.Kpt. 20. § (3) bekezdésében foglaltakra figyelemmel alkotmányellenes mulasztás fennállását is észlelte, ezért felhívta az Országgyűlést, hogy törvényhozói kötelezettségének – egy további kárpótlási törvény megalkotásával – 1995. szeptember 30-ig tegyen eleget. A jogalkotó technikailag az Alkotmánybíróság határozatában foglaltakat úgy teljesítette, hogy a 3.Kpt. egyes rendelkezései alkotmányellenessége kiküszöbölésének célbavétele mellett – további új törvény megalkotása helyett – a 3.Kpt. kiegészítésére és e kiegészítő rendelkezéseket is magában foglaló módosítására irányuló törvényjavaslattal kívánta megszüntetni, egyidejűleg a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet is. E törvényjavaslat indítvánnyal érintett egyes rendelkezései adják a jelen alkotmányossági vizsgálat tárgyát.
2. Az Alkotmánybíróság e határozatából az előzetes alkotmányossági vizsgálat lefolytatása szempontjából irányadó legfontosabb rendelkezések és a törvényhozó által figyelembe venni rendelt alkotmányossági szempontok a következők (ABH 1995, 31–32.):
a) Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a múlt rendszerben az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak személyi kárpótlásánál alkotmányos követelmény, hogy a törvényhozó a kárpótlásra jogosultság megállapításánál a jogosulti, kedvezményezetti körök ismérveit azonos, a csoportra különösen jellemző szempontok szerint a személyek egyenlő méltóságának tekintetbevételével, egységesen határozza meg. A II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő deportálások és kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősítése a határozat szerint önkényes csoportba sorolásnak tekinthető, ezért alkotmányellenes.
b) Önkényes továbbá a bűncselekmények áldozataként elszenvedett személyi sérelemokozások miatt keletkezett polgári jogi igények megnyitásának ahhoz a feltételhez kötése, hogy az állam elmulasztotta a bűncselekmények elkövetőivel szembeni büntető igény érvényesítését.
c) Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte és ezért megsemmisítette a 3.Kpt. 3. § (1) bekezdés c) pontjának ,,közvetlenül a harcoló alakulat kötelékében teljesített'' szövegrészét, a 3. § (1) bekezdés d) és e) pontjában, továbbá a 9. § e) és f) pontjában foglalt rendelkezéseket.
d) A határozat megállapította, hogy az Országgyűlés elmulasztotta a diszkrimináció elkerülése érdekében vállalt, a 3.Kpt. 20. § (3) bekezdésében meghatározott jogalkotói feladatát. Ezért felhívta az Országgyűlést, hogy a határozatban foglalt alkotmányos követelmények figyelembevételével a törvény 20. § (2) bekezdése szerinti további kárpótlási törvényt 1995. szeptember 30-ig alkossa meg. Felhívta az Országgyűlést arra is, hogy – legkésőbb eddig az időpontig – teremtse meg azokat az eljárásjogi feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a kárpótlásra jogosultak igényeiket, követeléseiket pótlólagosan és ahol ez szükséges, ott visszamenőlegesen is érvényesíthessék.
Az Alkotmánybíróság egyebekben a törvény, illetőleg a törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat elutasította.
V.
A törvényjavaslatnak az indítványban érintett rendelkezései kapcsán felmerült és az Alkotmánybíróság idézett határozatában megszabott alkotmányossági követelményeket érintő rendelkezései a következők:
1. A törvényjavaslat azzal, hogy a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre deportáltak, továbbá a Szovjetunióba kényszermunkára hurcoltak, illetőleg hozzátartozóik kárpótlásra való jogosultságát külön, az élet elvesztéséért járó kárpótlásra jogosultak körétől, továbbá a szabadságelvonás különböző esetei alapján kárpótoltaktól elkülönítetten, különálló jogosulti csoportokat képezve határozza meg, eleget tesz annak az alkotmányossági követelménynek, amely szerint a törvényhozó a kárpótlásra jogosultság megállapításánál a kedvezményezetti körök ismérveit azonos, a csoportra leginkább jellemző szempontok szerint, a személyek egyenlő méltóságának tekintetbevételével, egységesen köteles meghatározni. A 3.Kpt. eredeti – és utóbb alkotmányellenesnek ítélt – 3. § (1) bekezdés b) és e) pontjában foglalt rendelkezései szerint a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történő deportálás, továbbá a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás a személyes szabadságot súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozó sérelemnek minősült és a törvény ezeket a jogsértéseket a kárpótlás szempontjából a jogtalanul kiszabott szabadságvesztés büntetéssel, a törvénytelen előzetes letartóztatással és minden más jogosulatlan szabadságelvonással, a törvényellenesen elrendelt kényszergyógykezeléssel, a munkaszolgálattal stb. egy sorba tartozónak tekintette és a kárpótlás szempontjait ezekkel a törvénysértésekkel egyezően állapította meg.
Az ABh szerint a törvényhozó a deportáltak szempontjait a kárpótlási jogosultság megállapításánál nem értékelte kellő körültekintéssel és figyelemmel akkor, amikor a deportálást pusztán szabadságelvonásnak minősítette, illetőleg azzal azonosította. A bíróság megállapította, hogy történetileg a II. világháború alatti deportálás tömegben és erőszakkal külföldre, rendszerint koncentrációs táborba hurcolást jelentett, melynek során a Magyar Állam saját polgárait összegyűjtötte és idegen szuverén fennhatóságának adta át (ABH 1995, 56.).
Alkotmányos követelmény tehát, hogy a törvényhozó a deportálásnak ezeket a sajátos szempontjait és történeti tényeit figyelembe vegye és a deportálást a puszta szabadságelvonással ne azonosítsa, mert az eltérő ismérvek ellenére történt homogén csoportképzéssel a törvényhozó megsérti az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelményét és ezzel alkotmányellenes diszkriminációt valósít meg [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés].
A törvényjavaslat ezeket az alkotmányos követelményeket az újabb homogén csoportképzésekkel megfelelően teljesíti. A törvényjavaslat 2. §-ával megalkotott és a 3.Kpt.-t a 2/B. § (1) bekezdésével kiegészíteni rendelő szabály szerint a II. világháború alatt faji, vallási vagy politikai okból külföldre történt deportálásért külön kárpótlási jogosultság áll fenn. Minthogy a 2/B. § (2) bekezdése szerint az (1) bekezdésben meghatározott sérelemért nem a szabadságelvonás miatt megállapítható kárpótlás, hanem annál több jár, a törvényjavaslat eleget tesz annak az alkotmányos követelménynek, amely a jogok elosztásának alkotmányi szabályából és a hátrányos megkülönböztetés tilalmából következik, és amely szerint a jogalkotónak eltérő ismérvekkel kell mérlegelnie a különféle okfolyamatokban különböző sérelmet szenvedettek szempontjait. A törvényjavaslat tehát a különböző helyzetek között azzal, hogy az azokban rejlő lényeges különbözőségeket már figyelembe veszi, megszünteti az egyenlőtlen elbánást eredményező – és ezért alkotmányellenes – szabályozást, vagyis a személyek közötti tilos megkülönböztetéshez vezető helyzetet.
Kétségtelen, hogy a külföldre deportálás is szabadságelvonást jelentett, ahhoz azonban egy lényeges többlet tényálláselem járult, nevezetesen az, hogy a deportáltak feletti rendelkezés kikerült a Magyar Állam hatalmi szférájából és az idegen szuverén hatalmi szférájába ment át. Ez az ismérv a kárpótlásra jogosultak csoportképzése során annyira lényegi és meghatározó, hogy alkotmányosan a szabadságelvonástól eltérő jóvátételi kritériumokat követel. A törvényjavaslat ezt a szempontot a külön csoportba sorolásnál megfelelően figyelembe veszi, a törvényjavaslat tehát a kárpótlásra jogosultak csoportképzésénél új – az Alkotmány rendelkezéseivel összhangban álló – koncepciót alkalmaz, amely ellen már nem emelhető alkotmányossági kifogás.
2. Az ABh szerint a deportáltakra vonatkozó szempontok és megkülönböztető ismérvek többnyire és lényegileg irányadóak a Szovjetunióba történt kényszermunkára hurcolás eseteire is, ezért az Alkotmánybíróság a 3.Kpt. 3. § (1) bekezdés d) pontjában foglalt rendelkezést is alkotmányellenesnek ítélte, és megsemmisítette (ABH 1995, 56.). Megállapította, hogy a törvényhozónak legkésőbb az új kárpótlási törvény megalkotásakor gondoskodnia kell arról, hogy a megsemmisített rendelkezések helyett az alkotmányos követelményeknek megfelelő új szabályokat hozzon, amelyekkel az érintett jogosulti kör – tehát a kényszermunkára hurcoltak tekintetében is – a kárpótlásra való jogosultságot visszamenőlegesen rendezi.
A törvényjavaslat ennek az alkotmányi követelménynek tesz eleget akkor, amikor a 2. §-ban kiegészíti a 3.Kpt-t a 2/C. §-ban foglaltakkal és a szovjet kényszermunkára hurcolásért külön kárpótlási szabályokat állapít meg.
Ezek a kárpótlási szabályok a kárpótlás nagyságrendje és feltételei tekintetében lényegileg azonosak a II. világháború alatti deportálásért teljesítendő kárpótlási rendelkezésekkel, a törvényjavaslat azonban – e kedvezményezetti kör külön címbeli meghatározásával – az idetartozó kárpótlásra jogosultakat külön csoportba sorolja. Mivel a csoportképzés az alkotmányos határok között marad, nem áll ellentétben az Alkotmánnyal az, hogy a törvényjavaslat – ugyanazon jóvátételi szempontok mellett – a deportáláson és a kényszermunkán alapuló jogosulti köröket különválasztja. Figyelemmel arra, hogy a személyi kárpótlások körében az állam meghatározóan nem jogi igényeket elégít ki, hanem méltányosságból juttat kárpótlást a kedvezményezetteknek, vagyis nem eleve jogosultakat különböztet meg, a megkülönböztetés korlátja e körben egyedül a pozitív diszkrimináció elvi határa, vagyis az egyenlő méltóságú személyként való kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok meg nem sértése (ABH 1991, 62.). Az egyenlőként kezelés alkotmányos követelményének tehát a csoportképzés során érvényesülnie kell, az viszont már nem alkotmányossági kérdés, hanem a törvényhozó mérlegelési szabadságába tartozik, hogy az alkotmányossági követelmények betartásával a sérelemokozás sajátosságaira tekintettel és történelmi tényei alapján milyen jogosulti csoportokat képez. Mivel a törvényjavaslat a törvényhozó mérlegelési szabadsága alapján választja külön a deportáltak és a kényszermunkára száműzöttek csoportját, mint jogosulti köröket, a különválasztás nem alkotmányellenes.
3. A törvényjavaslat 1. §-ával megállapított 2/A. § (1) bekezdése a kárpótlásra jogosultságnak egy további jogalapját – és ezzel a jogosultak egy újabb csoportját – teremti meg azzal a rendelkezéssel, hogy annak a személynek a hozzátartozója javára, aki a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében vesztette életét, egyösszegű kárpótlási jogosultságot állapít meg.
Az Országgyűlés ezzel és az ezt követő rendelkezésekkel kíván eleget tenni az ABh 5. pontjában megállapított – és alkotmányellenes mulasztás miatti – jogalkotói feladatának (ABH 1995, 32.). Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben elöljáróban megállapítja, hogy nem vet fel alkotmányossági problémát, hogy az Országgyűlés nem új kárpótlási törvény megalkotásával, hanem a 3.Kpt. kiegészítésével küszöböli ki az alkotmányellenes mulasztást.
A 3.Kpt. eredeti 20. § (2) bekezdése szerint annak a személynek a 2. § (2) bekezdésében meghatározott hozzátartozója, aki olyan bűncselekménynek esett áldozatul, amellyel kapcsolatban az állam elmulasztotta érvényesíteni a büntető igényét, és ezzel akadályozta a hozzátartozók polgári jogi igénye érvényesítését – a nemzeti gondozáson túlmenően – külön törvény alapján lesz kárpótlásra jogosult. A (3) bekezdés pedig úgy rendelkezett, hogy a (2) bekezdésben említett törvényre vonatkozó törvényjavaslatot a Kormánynak 1992. november 30-ig kell az Országgyűléshez beterjesztenie.
Az Alkotmánybíróság e törvényi rendelkezéssel összefüggésben nemcsak a törvényhozó alkotmányellenes mulasztását, de azt is megállapította, hogy önkényes – s ezért alkotmányellenes – a bűncselekmények áldozataként elszenvedett személyi sérelemokozások miatt keletkezett polgári jogi igények megnyitásának ahhoz a feltételhez kapcsolása, hogy az állam elmulasztotta a bűncselekmények elkövetőivel szembeni büntető igénye érvényesítését (ABH 1995, 31.).
Bár az Alkotmánybíróság rámutatott arra, hogy a múlt rendszerekben személyi sérelmet szenvedettek köre lényegében meghatározhatatlan, felmérhetetlen, mert gyakorlatilag bárkire, aki a múlt rendszerekben Magyarországon élt, érvényes lehet, hogy anyagi kihatású vagy pusztán személyi sérelem érte [28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 96–97.], a jelen ügy alapjául szolgáló határozatában kimondta azt is, hogy a törvényhozó terhére alkotmányellenes mulasztás áll fenn azért, mert a 3.Kpt. egy, a törvény preambulumában és 1. §-ában meghatározott jogosulti kör javára egyáltalában nem állapít meg kárpótlási jogosultságot. Ebbe a csoportba azok a múlt rendszerekben személyi sérelmet szenvedettek tartoznak, akik büntetőeljáráson kívül lettek az állami önkény áldozatai. A határozat szerint az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos követelménye és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott diszkrimináció tilalma kényszerítően megköveteli, hogy a törvényhozó – a törvényben vállalt kötelezettségének megfelelően – ezeknek az áldozatoknak a kárpótlásáról is rendelkezzék.
A törvényjavaslat 1. §-ával megállapított 2/A. § (1) bekezdés utolsó fordulata azonban a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében életüket vesztett jogosultak körében olyan megszorító rendelkezést tartalmaz, amely alkotmányosan indokolhatatlan és sérti az egyenlő elbánás alkotmányos követelményét. Eszerint ugyanis nem alkalmazható ez a rendelkezés akkor, ha a halál szabadságelvonás (3. §) során, bármilyen okból következett be.
A 3.Kpt.-nek a törvényjavaslattal módosítani rendelt 3. § (1) bekezdése azokat a személyes szabadságot súlyosan, 30 napot meghaladóan korlátozó sérelmet szenvedetteket vonja a kárpótlási jogosultság szempontjából egy csoportba, akiknél a sérelemokozás csak bizonyos körben vezethető vissza az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működésére. Nem tartoznak ide – legalábbis részben – a 3. § (1) bekezdés b) és c) pontja alá eső jogosultak, akiknek a személyes szabadságát az elmúlt rendszerekben közigazgatási hatósági határozat alapján végrehajtott internálás, kényszermunka, közbiztonsági őrizet, kényszerlakhely kijelölés (kitelepítés) és munkaszolgálat elrendelése útján – vagyis büntetőeljáráson kívül – korlátozták. Azok a személyek, akik a személyes szabadságuk ilyen jogtalan korlátozása során és alatt magyar hatósági személy politikai indíttatású önkénye következtében vesztették életüket, e kizáró rendelkezés miatt nem esnek a 2/A. § (1) bekezdésének hatálya alá és nem vonhatók a 2. § által megállapított egyösszegű kárpótlásra jogosultak körébe sem. A büntetőeljáráson kívül alkalmazott jogosulatlan szabadságelvonás ideje alatt az élet elvesztéséhez vezető hatósági önkény a jogosultak hozzátartozói javára legalább olyan mértékű kárpótlásra teremt alkotmányosan jogalapot, mint amilyenre a hatóság vagy hatósági személyek büntetőeljáráson belüli politikai indíttatású önkénye. Ez következik az Alkotmány egyenlő elbánást és egyenlő méltóságú személyként kezelést megállapító rendelkezéseiből [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése, 54. § (1) bekezdése], ezért ezeknek a jogosultaknak az egyösszegű kárpótlásból való kirekesztése, kizárása önkényes, így alkotmányellenes.
Mivel a személyi kárpótlás megvalósításának is legfontosabb alkotmányossági szempontja az egyenlő elbánás (ABH 1993, 120.), amelyet az osztó igazság jellemez, az egyenlő elbánás szempontjából az érintetteknek alkotmányos joguk van arra, hogy a törvényi szabályozásnál egyenlőként kezeljék őket és mindegyikük szempontjait hasonló figyelemmel és méltányossággal értékeljék. Az egyösszegű kárpótlásra jogosultak személyi körének meghatározása során a törvényhozó tehát nem hagyhatja figyelmen kívül azoknak a jogosultaknak a szempontjait, akik büntetőeljáráson kívül ugyan, de egyéb jogtalan szabadságelvonás alatt és folyamán kétségkívül az eljáró magyar hatóság (hatósági személy) szándékos magatartása miatt vesztették életüket (munkatáborokban, magyarországi kényszermunka során, magyarországi gettókban, munkaszolgálat alatt stb.). Ezeknek a személyeknek a kizárása az egyösszegű kárpótlásból megengedhetetlen diszkriminációt valósít meg, sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében írt tilalmat, ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényjavaslat 2/A. § (1) bekezdésének utolsó fordulata alkotmányellenes. Az alkotmányellenesség kiküszöbölhető, ha a törvényhozó a ,,bármely okból bekövetkezett halál'' köréből kiveszi a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt bekövetkezett életvesztéseket.
4. Az élettől való megfosztás tekintetében a jogosulti csoportok képzésének alkotmányossága nem kapcsolható össze a kárpótlás nagyságának kérdésével.
A csoportok képzésével a törvény meghatározza az igényjogosultságot keletkeztető tényállásokat, a kárpótlás mértékét és a kárpótlásra jogosultak körét. A csoportképzés tartalmi alapja az elszenvedett sérelmek különbözősége. Miután a kárpótlás a magyar jogban – minden eddigi formájában – nem az állam felelősségén, hanem a méltányosságon alapul (s ez az esetleges felelősségi jogalapokat is magába olvasztotta), még inkább indokolt, hogy a kárpótláson belüli valamennyi különbségtétel az eredményhez, az okozott és elszenvedett sérelemhez igazodjék.
A szabadságtól megfosztás ugyan felfogható általánosságban egy sérelemfajtának, a rabságban tartásnak azonban a valóságban a sérelem súlyosságát, a szenvedés nagyságát tekintve olyan ténylegesen különböző tipikus módjai fordultak elő, amelyek nemcsak megengedhetővé tették, de alkotmányosan meg is követelték az eltérő kárpótlást. Ez volt a 3.Kpt. korábbi alkotmányossági vizsgálatának eredménye is.
Ha azonban a fogvatartás halált okozott, eme ,,eredmény'' véglegességét és abszolút súlyát tekintve jelentőségét veszti a halált megelőző sérelmek és szenvedések különbözősége. Ez a veszteség minden korábbi sérelmet abszorbeál.
Elméleti oldalról, és az Alkotmánybíróságnak a halálbüntetés- és az abortusz-határozatban kifejtett álláspontjából kiindulva az élethez való jog abszolút volta is lehetetlenné teszi az élet elvételének különböző megítélését egy olyan kárpótlási rendszerben, amely nem a felelősségre, hanem az okozott kárra épül. ,,Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen az emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni.'' (ABH 1991, 309.).
Az elhunytak életének egyformán mérhetetlenül értékes voltát tekintve nem is vethető fel semmilyen különbségtétel aszerint, hogy milyen tényleges körülmények között haltak meg, vagy hogy milyen ideológiákat követő rendszer vitte őket halálba.
Ezért nincs sem szükség és – az okozott sérelemre épülő kárpótlási rendszerben – jogi lehetőség sem arra, az egyébként is kivihetetlen és az emberi méltósággal ellentétes összevetésre, hogy például a náci haláltáborban elszenvedett halálért más kárpótlás járhatna, mint a szovjet lágerben vagy az ÁVH pincéjében megölt ember életéért.
Ha a jog az élet elvesztéséért a hátramaradottaknak nem-vagyoni kártérítést ad, az nem az élet értékét fejezi ki, hanem a hátramaradottak veszteségét enyhíti. A kárpótlási folyamat célját nézve, negyven év múltán különösen nem lehet különbséget tenni a hátramaradottak fájdalma és a fájdalom enyhítésének lehetősége között azon az alapon, hogy a sértett halálának mindenképpen jogtalan körülményeit jogilag hogyan minősítjük.
Alkotmányossági kérdést nem az vet fel, hogy a törvényjavaslat egyenlőséget teremt a deportáltak és szovjet kényszermunkára hurcoltak között, hanem az, ha nem egyenlő kárpótlást nyújt az élet elvesztéséért.
5. Abból, hogy az ABh nem ítélte alkotmányellenesnek a büntetőeljárással kapcsolatban meghaltak külön csoportként való kezelését (Tv. 2. §), továbbá hogy alkotmányos követelményként előírta külön csoport képzését a deportáltak és kényszermunkára hurcoltak, továbbá a hatósági önkény által elpusztultak számára, nem következik, hogy e külön csoportokhoz minden sérelemfajta tekintetében különböző mértékű kárpótlást kellene rendelni. A csoportképzés feladata ugyanis nemcsak a kárpótlás mértékének megkülönböztetése. Éppen ezért a külön csoportok fenntartása – például a jogalap meghatározása miatt – akkor is indokolt, ha például az élet elvesztéséért mindegyik csoportban ugyanaz a kárpótlás jár.
a) Az ABh joggal érvel a büntetőeljárás során megöltek külön csoportként való kezelése mellett azzal, hogy az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése egyenesen az Alkotmányban gyökerező kártérítési alap, s a büntetőeljárással való visszaélés a jogállamiság legsúlyosabb tagadása (ABH 1995, 54.). Ez az elhatárolás az ABh-ban egyben arra is szolgált, hogy az Alkotmánybíróság a büntetőeljáráson kívüli hatósági önkény áldozatainak járó kárpótlás külön, és széles körű szabályozására kötelezze a törvényhozót.
A halálért járó kárpótlás különböző mértékének megindokolására azonban ezek az érvek nem alkalmazhatók.
Az Alkotmánybíróság kárpótlási határozatai sorában – a törvényhozó bizonytalan és ellentmondó megnyilatkozásaival szemben is – kifejtette, hogy a kárpótlás nem az állam jogi felelősségén alapul, hanem a kárpótlási törvények teremtik meg egységes jogi alapját, tekintet nélkül arra, hogy egyes károkozásokért az állam felelőssége megállapítható vagy érvényesíthető lenne-e. A kárpótlás tehát ex gratia történik, s annak csupán erkölcsi és politikai jelentősége van, hogy az állam rendszerint olyan körre nézve adja, amelyben az elszenvedett sérelmeket igazságtalannak és jogállami mérce szerint jogtalannak tekinti, valamint ahol – az okozatosság tág felfogásával – az állam ,,okozta'' a kárt. Annak, hogy egyes esetekben a tulajdoni sérelmekért járó kárpótlás körében is megkonstruálható volt az állam felelőssége (ABH 1991, 92, 95.), nem volt következménye arra, hogy a kárpótlási törvények ne teremthettek volna egységes, új jogalapot a kárpótlásra, amelynek alkotmányosságát azután, különösen a diszkrimináció tilalma szempontjából, már egységesen kellett elbírálni. Az ABh is foglalkozik azzal, hogy az élet vagy szabadság elveszítésével okozott nem-vagyoni károk vonatkozásában állami felelősség csak egészen kivételesen lenne megkonstruálható, s itt még inkább a méltányosság a kárpótlás egységes alapja, mint a tulajdoni károk esetében (ABH 1995, 42–45.).
A kártérítés, kártalanítás és a ,,kárpótlás'' is az okozott kárhoz, s nem a károkozó felelősségének (jogsértésének vagy vétkességének) súlyosságához igazodik, a méltányosságon nyugvó kárpótlás nem is igazodhat máshoz. A kárpótlásra vállalt sérelmek körét természetesen az állam határozza meg, de nem a jogi felelősségen alapuló szempontok alapján, hanem azt dönti el, hogy a kárpótlás politikai és erkölcsi célkitűzései szempontjából milyen körben látja elég erősnek a korábbi állami magatartás és a sérelmek közötti összefüggést. Ezért – az ,,okozás'' eleme miatt – keltheti a kárpótlás azt a benyomást, hogy bizonyos állami tettekért a mai törvényhozó ,,felelősséget vállal''. A kárpótlási kör kialakítását így természetesen nem csupán az eredmény, a sérelem határozza meg, hanem megtalálhatók – és az alkotmánybírósági megítélés szempontjából fel is tárandók – azok a szempontok, amelyek a hasonló sérelmek közül a kárpótlásra érdemesnek tartottakat kiemelik. Az Alkotmánybíróságnak azután ebben a körben kell vizsgálódnia, hogy vajon ésszerű indok nélkül vagy indokolhatóan maradtak-e ki egyesek az állam által (jogi kötelesség nélkül) meghatározott szempontok szerinti körből.
b) Az ,,élet elvesztéséért'' az állam eredetileg csak a büntetőeljárás során okozott halálért, valamint hatóságok (elvileg) büntetendő magatartásával okozott halálesetért vállalt külön kiemelt kárpótlást (2. és 20. §). A szabadságuktól megfosztottak körében a törvény eredetileg úgy különböztetett a szabadság elvesztéséért és a halálért járó kárpótlás nagysága között, hogy ha a sérelmet szenvedett a szabadságelvonás ideje alatt meghalt, a kárpótlás kiszámításánál legalább a törvényben meghatározott időtartamokat kellett figyelembe venni (9. §). Itt tehát nem tett a törvény különbséget aközött, hogy a szabadságelvonás során milyen okból következett be a halál.
A törvényjavaslat az Alkotmánybíróság döntését követve a deportáltakat és kényszermunkásokat külön, új csoportnak tekinti. A sajátos jogosultságot a deportálás és a kényszermunkára hurcolás ténykörülményei alapozták meg. A csoport különtartását mind a büntetőeljárás során az élet elvesztéséért járó kárpótlástól, mind a szabadságvesztés egyéb eseteitől indokolta az is, hogy egyrészt a jogosultak között vannak túlélő sérelmet szenvedettek, másrészt, hogy a halállal fenyegetettség e csoportban olyan nagy volt, hogy többek között emiatt sem lehetett ezt a kört összemosni a szabadságelvonással; következésképpen a szabadságelvonás során meghaltaknak járó általános kárpótlási szabályokkal sem.
A deportálás és kényszermunka során bekövetkezett halált a törvényjavaslat maga vonta egy tekintet alá az állam – a hatóság(i személy) – által szándékosan vagy önkényesen okozott halállal akkor, amikor ezért a büntetőeljárás során, illetve a hatósági önkény általi elpusztításhoz hasonlóan egyösszegű kárpótlást állapított meg. Mivel a szabadságelvonás körében is a halállal fenyegetettség e csoportok külön szabályozásának egyik oka, logikusan – és az igényérvényesítés számos gyakorlati okából is indokoltan – itt nem írja elő a törvényjavaslat a szándékos vagy önkényes halálokozás ismérveit, hanem mintegy vélelmezi azokat.
c) A négy tényállás az ,,élet elvesztéséért'' megállapított kárpótlási szabályokon belül egységes csoportot alkot nemcsak a sérelem szempontjából, hanem atekintetben is, hogy az állam vagy hatósági személy közrehatásának is része volt a halál bekövetkezésében. Nem található alkotmányos indok arra, hogy e csoporton belül az élet elvesztéséért nyújtott kárpótlás mértékében lényeges eltérés legyen. Alkotmányellenes tehát, hogy a 2. §-ban előírt kárpótlás mértéke a 2/A, 2/B. és 2/C. §-ban meghatározott kárpótlás sokszorosa. (1 millió forint szemben a 300 000 forinttal, illetve a deportáltak és kényszermunkások esetében az e mellett a szabadságelvonásért számított emelt összegű járadékkal.)
Nem indokolható, hogy a halálért járó kárpótlás mellett e csoportokban a szabadságelvonásért külön összeg jár. Ez a külön juttatás – a törvényjavaslat 2/D. §-ban meghatározott 1 millió forintos felső kárpótlási határból következően – a 2. § alapján járó 1 millió forintos kárpótláshoz viszonyított óriási különbséget mérsékeli; tekintetbe véve azt is, hogy a deportálásért például még további kül- és belföldi térítésekkel is lehet számolni. Semmiképpen sem áll azonban rendelkezésre hasonló érvelés a büntetőeljáráson belüli, illetve kívüli hatósági önkény áldozatait nézve.
Az alkotmányosság azt követeli meg, hogy a hasonló alapon meghatározott sérelmekért, az adott esetekben az élet elvesztéséért a 2., 2/A., 2/B. és a 2/C. §-ban írt esetekben, végeredményben hasonló mértékű kárpótlás járjon. A számítási módok és a szabályozás történeti kialakulásának következtében keletkezett kisebb eltérések nem alkotmányellenesek.
d) A fenti okokból is alkotmányba ütközik, hogy az egyéb szabadságelvonás alatt bekövetkezett halál esetére a törvényjavaslat nem különböztet az olyan halálesetek szerint, amelyek tekintetében a hatóság önkénye vagy ,,szándékos közreműködése'' éppen úgy fennáll, mint a 2. és a 2/A. § esetén.
e) Az ABh érveléséhez híven (ABH 1995, 61.) az élet elvesztésének fenti eseteiben alkotmányosan a jogosultak körét sem lehet eltérően meghatározni.
6. Az Országgyűlés a törvényjavaslat alkotmányellenességét az alábbiak figyelembevételével orvosolhatja.
a) A törvényhozó nem volt köteles az életüktől és szabadságuktól megfosztottaknak kárpótlást adni. Döntésétől függ, hogy ad-e, és hogy mennyi pénzt szán erre a célra. Az élet elvesztéséért a törvényhozás elejétől fogva egymillió forintos kárpótlást irányzott elő. Ezt az összeget a 3.Kpt. úgy akarta összhangba hozni az ország teherbíró képességével, hogy az élet elvesztéséért kárpótolandók körét szűkre szabta. A törvényhozó a büntetőeljárás során megöltek körét egyrészt számszerűen elég kicsinek, másrészt pontosan meghatározhatónak ítélte ahhoz, hogy az élet elvesztéséért őket részesítse kárpótlásban. Ehhez járult az olyan bűncselekmények áldozatai hozzátartozóinak kilátásba helyezett kárpótlás, amelyekért az állam polgári jogi felelősséggel tartozhatott volna. Ez a jogosulti kör is szűk volt az eredeti elképzelésben: a törvényhozó szándéka szerint az 1956. évi forradalom és szabadságharc leverése kapcsán életüktől megfosztottakra terjedt volna ki.
Az ABh a kárpótolandók körét részben kitágította, részben egyes csoportok számára magasabb kárpótlást követelt meg. A kárpótolandók mennyiségi növekedését eredményezte a munkaszolgálatosok teljes körű bevonása a kárpótlásba, illetve a hatósági önkény áldozatainak járó kárpótlási kötelesség megállapítása (messze a 20. § eredeti szándékán túl). (Lásd az ABh 3., illetve 2. és 5. pontját). A deportáltak és kényszermunkára hurcoltak tekintetében az új csoportképzés kötelessége magától értetődően a puszta szabadságvesztésért járónál magasabb kárpótlás megállapítását követelte meg (ABH 1995, 57.).
A deportálás és kényszermunkára hurcolás, valamint a hatósági önkény áldozatainak kárpótlása jövőbeni szabályozására nézve ezen túl az Alkotmánybíróság részletes követelményeket nem fektetett le, s különösen nem foglalkozott ezek összegszerűségével, hanem a törvényhozó szabadságát hangsúlyozta az új megoldás kialakításában (ABH 1995, 57.). A határozat 1. pontja megállapította azonban azt az alkotmányos követelményt, hogy ,,a törvényhozó a kárpótlásra jogosultság megállapításánál a jogosulti, kedvezményezetti körök ismérveit azonos, a csoportra különösen jellemző szempontok szerint, a személyek egyenlő méltóságának tekintetbe vételével, egységesen határozza meg''.
b) Abból az alkotmányos követelményből, hogy az élet elvesztése miatt a fentiek szerint egynemű körbe tartozó kárpótolandóknak hasonló nagyságú kárpótlást kell kapniuk, nem következik, hogy ezt alkotmányosan csakis úgy lehet megoldani, hogy ezentúl mindenki az eredetileg kárpótolandó kis létszámú csoport számára megállapított kárpótlási összeget kapja, azaz egymillió forintot. Erre nézve semmilyen alkotmányossági követelmény nem áll fenn. Ha a kárpótoltak körét alkotmányossági szempontok miatt ki kell terjeszteni, az Országgyűlés újra meghatározhatja és eloszthatja a kárpótlásra szánt összeget.
Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában alkotmányellenesnek nyilvánította azt a tulajdoni kárpótlási törvényt módosító törvényjavaslatot, amely a földárverésre való jogosultak körét szűkítette volna [28/1993. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1993, 220.]. Az Alkotmánybíróság szerint a kárpótlásnak a jogszabályokkal előre rendezett zárt folyamatába való ilyen beavatkozás sérti a jogbiztonságot, s kárpótlásra jogosultak között tiltott megkülönböztetést eredményez. A jelen eset azonban elvileg különbözik ettől. Itt ugyanis nem olyan célszerűségi, vagy egyes csoportok szemében ,,igazságossági'' szempontokból kerül sor változásokra, mint például hogy földterülettel nem rendelkező belvárosi kerület lakója ne licitálhasson a külterületi földekre. Ellenkezőleg: az alkotmányellenes helyzet kiküszöbölése céljából a törvényhozó köteles a kárpótlásra jogosultak körét megváltoztatni, a ,,jogszabályokkal előre rendezett zárt folyamatba beavatkozni'' – akkor is, ha az alkotmányellenes szabályozás a már kárpótoltakat előnyösebb helyzetbe hozta, s ez a különbség fennmarad.
c) Nem alkotmányossági probléma, ha a törvényhozó a kárpótlásra szánt összeg nagyságát az ország teherbíró képességével összhangban és más anyagi kötelezettségeire és feladataira tekintettel határozza meg. Ezt a keretet tekintetbe véve az egyes kárpótoltaknak megállapított összeg nagysága természetszerűen függ a jogosultak feltételezhető számától.
Ha annak érdekében, hogy a törvény megfeleljen az alkotmányossági követelményeknek, a kárpótolandók körét lényegesen – többszörösére, sőt nagyságrenddel – meg kell növelni, nem ellentétes az Alkotmánnyal, ha a törvényhozó a kárpótlásra szánt összeget újra meghatározza és elosztja, s ennek következtében ugyanazért a sérelemért járó kárpótlás nagysága lényegesen kevesebb lesz, mint az eredetileg megállapított kárpótlási összeg. Az arányosság fenntartása érdekében ilyen esetben akár az összes jogosulti körnek járó kárpótlás is megfelelően megváltoztatható.
Az újraelosztásnak természetesen nincs hatása a korábbi rendelkezések szerint kifizetett kárpótlásokra, azok mint lezárt jogviszonyok érintetlenül maradnak.
d) A fentiek magától értetődően vonatkoznak a munkaszolgálatosoknak járó kárpótlásra is. Alkotmányossági követelmények arra nézve állnak fenn, hogy a kárpótolandók körében – ha az állam ennek ismérveit már törvényben meghatározta –, s az azonos sérelemért járó kárpótlás nagyságának hasonlóságában ne legyenek ésszerű indok nélküli kivételek és eltérések. A kárpótlás tényleges összege viszont nem alkotmányossági kérdés. Ezért nem a kárpótlásba vont munkaszolgálatosok körét kell a fedezethez igazítani, hanem fordítva.
VI.
1. Az Alkotmánybíróság e határozatában csak az indítványban megfogalmazott és azokkal szoros összefüggésben álló kérdések alkotmányossági vizsgálatára szorítkozott, így kizárólag a törvényjavaslat 1–3. §-aiban foglalt rendelkezések alkotmányosságát bírálta el, éspedig az indítványban felvetett alkotmányossági aggályokkal összefüggésben. Az Alkotmánybíróság a törvényjavaslat egyéb rendelkezései tekintetében, illetőleg az indítványban nem szereplő kérdések vonatkozásában alkotmányossági vizsgálatot nem végzett.
2. Mivel az előzetes normakontroll eljárás indítványozására az Abtv. 21. § (1) bekezdésében meghatározott szervek, illetőleg személyek jogosultak kizárólagosan, az Alkotmánybíróság a nem jogosulttól származó indítványokat visszautasította.
A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az Abtv. 41. §-án alapszik.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke, előadó alkotmánybíró
az Alkotmánybíróság elnöke, előadó alkotmánybíró
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
előadó alkotmánybíró
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 770/A/1996/4.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás