4/1998. (III. 1.) AB határozat
4/1998. (III. 1.) AB határozat1
1998.03.01.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány alapján – dr. Sólyom László és dr. Zlinszky János alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 34. § (2) bekezdése, továbbá a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 100. § (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azokat 1999. február 28-i hatállyal megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó a közalkalmazottak jogállásáról szóló – az 1996. évi XXVIII. törvény 11. §-ával megállapított – 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 34. § (2) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatát és megsemmisítését kérte. A vizsgált szabály értelmében, ha a bíróság megállapítja, hogy a munkáltató a közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonyát jogellenesen szüntette meg, a munkáltató kérelmére a bíróság köteles mellőzni a közalkalmazott eredeti munkakörbe történő visszahelyezését, ha a munkáltató a közalkalmazottnak a felmentés esetére járó végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget megfizeti. Az indítványozó szerint az emberi méltóságot sérti, hogy a munkáltató a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén mégis megszabadulhat a dolgozótól. Álláspontja szerint e szabály alapján a munkavállaló kiszolgáltatott, megalázó helyzetbe kerül. A munkáltató-munkavállaló viszony ily módon való torzulása – véli az indítványozó – sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését.
Az indítványozó a jogállamiság sérelmére is hivatkozik. Véleménye, hogy a jogállamiság fogalmába beletartozik, hogy a törvénysértő állapotot minden körülmények között meg kell szüntetni. Az is sérti a jogállamiságot, hogy a munkaviszonynak a vizsgálni kért rendelkezés szerinti jogellenes megszüntetése esetén a közalkalmazotti jogviszony is megszűnik: ezt viszont a Kjt. a közalkalmazotti jogviszony megszüntetésének esetei között (25. §) nem említi.
2. Az Alkotmánybíróság az indítvány kapcsán áttekintette a munkavégzési jogviszonnyal kapcsolatos más törvényi rendelkezéseket, és megállapította, hogy a Kjt. 34. § (1)–(2) bekezdéseivel szó szerint azonos szabályt tartalmaznak a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 100. § (1)–(2) bekezdései. A köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény a vizsgált jogintézményt nem ismeri.
Az Alkotmánybíróság – ez irányú gyakorlatát követve [29/1993. (V. 4.) AB hat. ABH 1993. 227., 229.] – a tartalmi összefüggés okán kiterjesztette a vizsgálatot az Mt. vonatkozó rendelkezéseire is.
II.
1. Az Alkotmánybíróság által vizsgált törvényi rendelkezések a következők:
A Kjt. 34. § az alábbiakat tartalmazza:
,,(1) Ha a bíróság megállapítja, hogy a munkáltató a közalkalmazott közalkalmazotti jogviszonyát jogellenesen szüntette meg, a közalkalmazottat – kérelmére – eredeti munkakörében kell továbbfoglalkoztatni. Ezen túlmenően meg kell téríteni elmaradt illetményét (egyéb járandóságát) és felmerült kárát. Nem kell megtéríteni az illetménynek (egyéb járandóságnak), illetve a kárnak azt a részét, ami máshonnan megtérült.
(2) A munkáltató kérelmére a bíróság mellőzi a közalkalmazott eredeti munkakörbe történő visszahelyezését, feltéve, ha a munkáltató a közalkalmazottnak a felmentés esetén járó végkielégítés kétszeresének megfelelő összeget megfizeti. Ha a közalkalmazott felmentése esetén végkielégítésre nem lenne jogosult, részére a 37. § (6) bekezdésének a) pontjában meghatározott összeg kétszerese jár.
(3) Nem alkalmazható a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés, ha a közalkalmazotti jogviszony megszüntetése a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe (Munka Törvénykönyve 4. §), a hátrányos megkülönböztetés tilalmába (Munka Törvénykönyve 5. §), illetve felmentési tilalomba [31. §, valamint a Munka Törvénykönyve 90. § (1) bekezdése] ütközik, vagy a munkáltató megszegi a felmentési korlátozásokra vonatkozó rendelkezéseket [30. § (3)–(4) bekezdése; 32. § (2) bekezdése, valamint a Munka Törvénykönyve 90. § (2) bekezdése].
(4) A közalkalmazott, ha nem kéri eredeti munkakörben történő továbbfoglalkoztatását – az (1) bekezdésben foglaltakon túlmenően – a (2) bekezdésben meghatározott összegre is jogosult.
(5) A (2) és (4) bekezdés szerinti esetben a közalkalmazotti jogviszony a jogellenes megszüntetést megállapító határozat jogerőre emelkedése napján szűnik meg. A közalkalmazottat ilyenkor az (1) bekezdésben foglaltakon túlmenően – ha a közalkalmazotti jogviszony nem felmentéssel szűnt meg – a felmentési időre járó átlagkereset és a felmentés esetén járó végkielégítés is megilleti.
(6) Ha a felmentés azért jogellenes, mert a munkáltató az előírtnál rövidebb felmentési időt állapított meg, ez a felmentést nem teszi érvénytelenné, de ilyen esetben a közalkalmazotti jogviszony a szabályos felmentési idő utolsó napjáig tart.''
Az Mt. 100. § (1)–(2) és (4)–(5) bekezdései megegyeznek a Kjt. ismertetett szabályaival, az Mt. a Kjt. (6) bekezdését nem tartalmazza, az Mt. (3) bekezdése pedig a következőképpen rendelkezik:
,,(3) Nem alkalmazható a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés, ha
b) a munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselő munkaviszonyát szüntette meg a 28. § (1) bekezdésébe, a 89. § (2)–(3) bekezdésébe, illetve a 96. § (1)–(4) bekezdésébe ütköző módon.''
2. Az Alkotmány irányadó rendelkezései szerint:
2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
III.
Az indítvány az alábbiak szerint megalapozott:
1. Az Alkotmánybíróság már a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában kifejtette, hogy az emberi méltósághoz való jogot az ún. ,,általános személyiségi jog'' egyik megfogalmazásának tekinti. Leszögezte, hogy a modern alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle összetevőivel nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog ,,anyajog'', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén autonómiájának védelmére szolgál, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható (ABH 1990. 41., 44.). Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint az emberi méltósághoz való jog alapján biztosít alkotmányos védelmet az önazonossághoz, a személyiség integritásához (erkölcsi integritáshoz) való jognak, vagy az önrendelkezés jogának (külön is nevesítve és alapjogi minőségre emelve pl. a vérségi származás kiderítéséhez való jogot [57/1991. (XI. 8.) AB hat. ABH 1991. 272., 279.], a házasságkötés szabadságának jogát [22/1992. (IV. 10.) AB hat. ABH 1992. 122., 123.], vagy a fél perbeli részvételével kapcsolatos rendelkezési jogait [9/1992. (I. 30.) AB hat. ABH 1992. 59., 67., vagy az 1/1994. (I. 7.) AB hat. ABH 1994. 29., 35., 37.].
Az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában foglaltak szerint (ABH 1991. 308., 312.) az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan. Anyajog mivoltából levezetett egyes részjogai, mint pl. az önrendelkezéshez, az önazonossághoz való jog azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók (879/B/1992. AB hat. ABH 1996. 397., 401.). Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint – az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján – az alapvető jog korlátozása csak akkor marad meg alkotmányos határok között, ha a korlátozás nem az alapjog érinthetetlen lényegére vonatkozik, ha az elkerülhetetlen, azaz kényszerítő okkal történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan [20/1990. (X. 4.) AB hat. ABH 1990. 69., 71., 7/1991. (II. 28.) AB határozat ABH 1991. 22., 25. stb.].
2. Az Mt. 100. § (1) bekezdése, valamint a Kjt. 34. § (1) bekezdése szerint, ha a bíróság megállapítja, hogy a munkáltató a munkavállaló munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, akkor a munkavállalót kérelmére – többek között – eredeti munkakörében kell továbbfoglalkoztatni. E szabály alól mind az Mt. 100. § (2) bekezdése mind a Kjt. 34. § (2) bekezdése kivételt tesz a munkáltató javára: az egyébként járó végkielégítés kétszeresének megfizetése mellett a munkáltató kérheti az eredeti munkakörbe történő visszahelyezés mellőzését. Ilyenkor a bíróságnak a munkavállaló ez irányú – visszahelyezési – kérelmét figyelmen kívül kell hagynia, és a munkáltató kérésének megfelelően kell a továbbfoglalkoztatás tárgyában dönteni. E megoldást eredetileg az Mt. vezette be. Az Mt. 100. § (2) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolás szerint: ,,Figyelemmel arra, hogy a munkavállaló és a munkáltató között alapvetően bizalmi viszony áll fenn, a Javaslat lehetővé teszi, hogy a munkáltató kérje a munkavállaló eredeti munkakörbe történő visszahelyezésének mellőzését. Amennyiben a munkáltató ilyen kérelmet terjeszt elő, a bíróság köteles a visszahelyezést mellőzni. Ennek feltétele azonban az, hogy a munkáltató a munkavállaló részére járó végkielégítés kétszeres összegét – mintegy átalány kártérítésként – megfizesse.''
Az Mt. 100. § (2) bekezdése valamint a Kjt. 34. § (2) bekezdése alkalmazását tekintve a törvényhozó korlátokat állít fel. A munkáltató a végkielégítés kétszeresének a megfizetésével sem rendelkezhet a továbbfoglalkoztatás kizárása tárgyában, ha a felmondás, a munkaviszony megszüntetése, a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe, a hátrányos megkülönböztetés tilalmába, illetve felmondási, felmentési tilalomba ütközik [Mt. 100. § (3) bekezdés, Kjt. 34. § (3) bekezdés]. Az Mt. e körbe szabályozza a választott szakszervezeti tisztségviselő munkaviszonya megszüntetésének egyes eseteit, a Kjt. pedig a felmentési korlátozásra vonatkozó rendelkezések megszegését.
A fentiek alapján a törvényalkotó összhangot kívánt teremteni a munkáltatói érdekek és a munkavállalói jogvédelem között. A Kjt. 34. § (2) bekezdéshez fűzött indokolás el is ismeri, hogy ,,a hivatkozott rendelkezés nem felel meg a jogviszony jogellenes megszüntetése esetén indokolt munkavállalói jogvédelemnek ...'', ezért annak alkalmazhatóságát korlátok közé kell szorítani.
3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése – az Mt. 100. § (3) bekezdésébe és a Kjt. 34. § (3) bekezdésébe foglalt korlátozó rendelkezések ellenére – alkotmányellenes az alábbiak szerint:
a) Az Alkotmánybíróság ezidáig a fél perbeli rendelkezési jogát a perbeli részvétel, illetve az arról való lemondás összefüggésében vizsgálta [9/1992. (I. 30.) AB hat. ABH 1992. 59. 67., 1/1994. (I. 7.) AB hat. ABH 1994. 29., 36.], s azt az emberi méltósághoz való jog részét képező önrendelkezési jogból vezette le (ABH 1992. 67.). A polgári per rendelkezési jogra vonatkozó alapelvének sérelme egyben az önrendelkezés alkotmányos jogának sérelmét jelenti, amely a jogállamiság alkotmányos elvével is összeegyeztethetetlen (ABH 1994. 29., 36.).
Az Mt. és a Kjt. szabályainak megsértéséből adódó – a polgári eljárás szabályai szerint folyó – munkaügyi pereknek is alapelve a felek perbeli rendelkezési jogának (cselekvési szabadságának) biztosítása, a bíróság pedig kötve van a kereseti kérelmekhez. A munkavállalót így megilleti az a jog, hogy az őt ért jogsérelem orvoslására érdekeinek megfelelő – érdemben a bíróság által elbírálható – kérelemmel éljen.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az önrendelkezési jog sérelme azáltal is bekövetkezik, hogy a munkavállaló, a munkáltatói jogsértés bírói megállapítása ellenére nem dönthet jogi sorsáról. Az Mt. 100. § (1) bekezdésének és a Kjt. 34. § (1) bekezdésének első mondatai – az önrendelkezési alkotmányos jogból adódó rendelkezési elvnek megfelelően – teljesen egyértelmű választási lehetőséget biztosítanak a felperesnek, aki eldöntheti, hogy – pernyertessége esetén – a kétszeres végkielégítést akarja, vagy pedig az eredeti munkakörben történő továbbfoglalkoztatást. A felperesnek a választás eredményét kifejezésre juttató azon perbeli cselekményét annulálja az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése, amellyel ő a továbbfoglalkoztatást választotta. Teszi ezt azáltal, hogy az alperest jogosítja fel olyan – a bíróságra nézve kötelező – megoldási javaslat előterjesztésére, amelyet a felperes nem kívánt választani. A felperest rendelkezési jogában – e törvényi konstrukció – nemcsak korlátozza, hanem kifejezetten meggátolja, mindez a pernyertes felperes rendelkezési jogának indokolatlan megvonását eredményezi.
A pernyertességből folyó rendelkezési jog tehát azáltal sérül, hogy a jogsértő munkáltató rendelkezhet a pernyertes munkavállaló továbbfoglalkoztatásának kizárásáról.
E törvényi szabályozás nem egyeztethető össze az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével.
Mind az Mt. mind pedig a Kjt. több lehetőséget biztosít a munkáltatók számára, hogy a munkavállalók munkaviszonyát, a közalkalmazottak közalkalmazotti jogviszonyát jogszerűen megszüntesse (alkalmatlanság, átszervezés stb.). Nem áll fenn kényszerítő ok arra nézve, hogy a jogi szabályozás jogellenes munkáltatói magatartás esetén – adott esetben a munkavállaló akarata ellenére – a munkáltatónak további, a munkavállaló munkaviszonyának megszüntetését eredményező lehetőséget biztosítson. A munkáltató és a munkavállaló közötti bizalmi viszony megromlása, vagy a foglalkoztató intézmény autonómiája, anyagi helyzete sem tekinthető olyan oknak, amely elégséges indokot szolgáltatna arra, hogy a jogszerű felmondás körén kívül – a munkáltatói jogellenes magatartás meghatározott eseteiben – a munkáltatói érdeket részesítse előnyben a munkavállaló terhére.
A kifejtett indokok alapján az Alkotmánybíróság arra az álláspontja helyezkedett, hogy az Mt. 100. § (2) bekezdésébe és a Kjt. 34. § (2) bekezdésébe foglalt rendelkezések sértik az Alkotmány 54. § (1) bekezdését, mivel a perbeli cselekvési szabadságot, illetve rendelkezési jogot szükségtelenül és aránytalanul korlátozzák.
b) Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság alkotmányos tételével is ellentétes. Az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben a jogállamiság értelmezése kapcsán kifejtette, hogy: ,,Az Alkotmány az anyagi igazság érvényesülésére éppúgy nem biztosít (nem biztosíthat) alanyi jogot, mint ahogy arra sem, hogy egyetlen bírósági ítélet se legyen törvénysértő. Ezek a jogállam céljai és feladatai, amelyek megvalósulása érdekében megfelelő – elsősorban eljárási garanciákat nyújtó – intézményeket kell létrehoznia, és az érintett alanyi jogokat garantálnia. Az Alkotmány tehát az anyagi igazság érvényre juttatásához szükséges és az esetek többségében alkalmas eljárásra ad jogot. Az Alkotmány a bírósági eljáráshoz biztosít alanyi jogot, s nem azt garantálja, hogy annak eredménye minden esetben helyes lesz.'' [9/1992. (I. 30.) AB hat. ABH 1992. 59., 65.]
Az Alkotmánybíróság a bírósági eljáráshoz való jogot nemcsak formális, hanem tartalmi követelmények szerint is vizsgálja.
Az Mt. 100. § (2) bekezdésében és a Kjt. 34. § (2) bekezdésében a törvényhozó olyan szabályt alkotott, amelyben a bíróságnak mégcsak mérlegelési lehetősége sincs, hogy az adott ügy összes körülményeit figyelembe véve határozhassa meg a jogellenesség jogkövetkezményeit (köteles a végkielégítés kétszeresének megfizetése mellett dönteni, ha munkáltató ezt kívánja, nem dönthet másként a bíróság akkor sem, ha az a meggyőződése, hogy a továbbfoglalkoztatást igénylő – jogsérelmet szenvedett – munkavállaló kérelmének kellene helyt adni). Az Alkotmánybíróság már korábbi döntésében is hangsúlyozta, hogy munkaügyi perekben a bíróság számára biztosított mérlegelési lehetőség a jogellenes felmondásokra visszatartó hatást is ki tud fejteni (1282/B/1995. AB hat. ABH 1996. 580., 581.).
Ezzel szemben a jelen ügyben vizsgált szabályok önkényesen, ésszerű indok nélkül kötik a bíróságot az egyedi ügyek megítélhetősége tekintetében, akadályozzák a bíróságot, hogy a perbe vitt jogokat és kötelezettségeket érdemben elbírálhassa, alkalmazásuk az igazságszolgáltatás tekintélyét sértik. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint e rendelkezések ellentétesek a jogállamiság elvével. Az Alkotmány valóban nem azt garantálja, hogy a bírói eljárás eredménye minden esetben helyes lesz, de azt garantálja, hogy ne szülessen olyan törvényi szabály, amely ezt eleve kizárja. Az anyagi igazság érvényre juttatását ellehetetlenítő szabályozás éppúgy sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, a jogállamiság elvét, mint az eljárási garanciák hiánya.
4. A vizsgált szabályozás a fent kifejtettek miatt önkényes, sérti a munkavállalónak a munkajogi perben őt megillető rendelkezési jogát, így ellentétes az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével, továbbá nincs összhangban az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamisággal sem. Az Alkotmánybíróság mindezekre tekintettel az Mt. 100. § (2) bekezdését és a Kjt. 34. § (2) bekezdését megsemmisítette.
A megsemmisítésről az Alkotmánybíróság jövőbeni hatállyal rendelkezett, mivel az azonnali hatályú megsemmisítés az Mt. és a Kjt. más rendelkezéseinek az alkalmazása tekintetében jogbizonytalanságot eredményezne. Az Alkotmánybíróság az 1999. február 28-i hatállyal történő megsemmisítéssel megfelelő időt hagyott a jogalkotónak, arra hogy az Mt. 100. §-ának és a Kjt. 34. §-ának hatályban maradó rendelkezései tekintetében a szükséges jogszabályszerkesztési feladatokat elvégezze.
Az indítványozó a Kjt.-én belüli ellentmondásra is utalt. Az Alkotmánybíróság ez irányú gyakorlata szerint azonban meghatározott tényállások ellentétes – vagy az értelmezéstől függően ellentétes – törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet [35/1991. (VI. 20.) AB hat. ABH 1991. 175., 176.].
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-án alapszik.
Alkotmánybírósági ügyszám: 1438/B/1996.
Dr. Sólyom László alkotmánybíró különvéleménye
Véleményem szerint az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése nem alkotmányellenes.
1. A határozat indokolása szerint a felperes perbeli rendelkezési joga sérelmét jelenti az, hogy a fent idézett rendelkezések szerint a munkavállaló (közalkalmazott) – miután a munkaviszony (közalkalmazotti viszony) megszüntetésének jogellenességét a bíróság megállapította – a munkáltató kérelmére annak ellenére nem érvényesítheti a bíróságon azt a jogkövetkezményt, hogy eredeti munkakörébe helyezzék vissza, hogy ezt a jogát az Mt. 100. § (1), illetve a Kjt. 34. § (1) bekezdése kifejezetten megadja.
A határozat ezzel a perbeli rendelkezési jogot más értelemben használja, mint ahogy az az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatában szerepelt. A 9/1992. (I. 30.) AB határozatban, amelyben az Alkotmánybíróság a perbeli önrendelkezés sérelmét az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében írt emberi méltósághoz való joggal összekapcsolta, a perbeli rendelkezési jog alkotmányellenes sérelmét az jelentette, hogy a polgári per feleinek akaratától függetlenül lehetőség volt perbeli cselekmény végzésére, a felek és az általuk perbe vitt jogok perbeli helyzetének megváltoztatására, az eljárás folytatására és ezáltal a felekre kötelező bírósági határozat felek akaratától független megváltoztatására (ABH 1992, 59, 67.). Az 1/1994. (I. 7.) AB határozat szerint ,,a feleket megillető rendelkezési jog azt jelenti, hogy a fél anyagi és eljárási jogaival szabadon rendelkezik, így mindenkinek szabadságában áll anyagi jogainak eljárási érvényesítése, a bíróság igénybevétele, peres vagy nem peres eljárás kezdeményezése is.'' (ABH 1994, 29, 35.)
A jelen ügyben azonban az alkotmányossági kérdés csak látszólag eljárásjogi. Valójában nem a perbeli önrendelkezésről, hanem a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetére jogkövetkezményeket megállapító anyagi jogi szabályok egymáshoz való viszonyáról van szó. Ezek a rendelkezések mind a pernyertes munkavállaló, mind a jogsértésben elmarasztalt munkáltató számára választási lehetőségeket tartalmaznak. E választások különböző feltételeivel és más-más súlyú következményeivel a jogalkotó számos szempontot kívánt egyensúlyban tartani; különösen a jogsértést szankcionálni, de emellett a munkaviszony bizalmi jellegét és fenntartásának reális lehetőségét is tekintetbe venni. Ezért nem csupán az Mt. 100. § és a Kjt. 34. § jogkövetkezményekről rendelkező bekezdései olvasandók együtt, de együtt kell ezekkel szemlélni az egyes megoldások választása esetén alkalmazható további jogi lehetőségeket is [például az állásába visszahelyezést választó munkavállalónak való (rendkívüli) felmondást stb.].
Az Mt. és a Kjt. egyező tartalmú szabályai kétségkívül szerencsétlenül és nehézkesen fogalmazzák meg ezt a többszörös és kölcsönösen függő szabály-kivétel viszonyt, illetve azokat terhesebb és kedvezőbb következményekkel kiegyensúlyozni kívánó szankciórendszert. A pernyertes munkavállalónak két választása van. A (3) bekezdésekben meghatározott súlyos munkáltatói jogsértések eseteiben feltétlen joga van arra, hogy eredeti munkakörében továbbfoglalkoztassák; ekkor elmaradt illetménye és kártérítés is illeti [(1) bekezdések]. Minden esetben választhatja azonban azt is, hogy nem kéri továbbfoglalkoztatását – ekkor a fentieken kívül a végkielégítés kétszerese is jár neki [(4) bekezdések]. A pervesztes munkáltató e lehetőségek negatív lenyomataként szintén választhat az őt terhelő szankciók között: ha jogsértése nem ütközött a (3) bekezdésekben meghatározott alapvető munkajogi elvekbe, választhat a továbbfoglalkoztatás, illetve annak elutasítása között, az utóbbi esetre a kétszeres végkielégítés terhével. Látható, a (3) bekezdésekben meghatározott súlyos jogsértések az a vízválasztó, amely eldönti, a jogalkotó melyik félnek biztosít kizárólagosan választást; viszont ezt a másik oldalon megfelelő kedvezményekkel igyekszik ellensúlyozni.
Másutt is van arra példa az anyagi jogban, hogy a jogsértő fél választhat a jogkövetkezmények között. A méltányosság kivételes eseteitől eltekintve, ahol csakis a bíróság egyedi mérlegelése a döntő [pl. Ptk. 339. § (2) bekezdés], rendszerint maga az illető rendelkezés írja elő a kötelezett választásának a jogosult érdekeivel való objektív összeegyeztethetősége követelményét. Így van ez például a szavatosságnál. Noha az alapszabály az, hogy a jogosult választhat a kijavítás vagy az árleszállítás között, – ha ez a jogosult érdekeinek sérelme nélkül lehetséges, a kötelezett a kijavítás vagy árleszállítás helyett a dolgot kicserélheti [Ptk. 306. § (6)].
2. Az eddig vizsgált négy bekezdés egymáshoz való viszonyából az következik, hogy ha az önrendelkezést – nem mint perjogi fogalmat, hanem mint az általános cselekvési szabadság [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] egyik megvalósulását – vizsgáljuk, a választási jogosultságban megtestesülő rendelkezési jogok elosztása, különösen a munkáltató jogsértése súlyától függő volta, nem tekinthető az emberi méltósághoz való jog alkotmányellenes megsértésének. Sokkal inkább egy érdekegyeztető szabályról van szó. Ha kitekintünk további szabályokra is, állítható, hogy a támadott rendelkezések az esetek többségében a munkavállaló (közalkalmazott) számára éppen kedvezőek is lehetnek.
Az egyik ok a már elemzett (3) bekezdésekben rejlik. Ezek szerint ugyanis nem alkalmazható a támadott rendelkezés, ha a munkáltató rendes vagy rendkívüli felmondása a rendeltetésszerű joggyakorlás követelményébe (Mt. 4. §), a hátrányos megkülönböztetés tilalmába (Mt. 5. §), illetve felmondási tilalomba ütközik (Mt. 90. §), továbbá, ha a munkáltató a választott szakszervezeti tisztségviselő munkaviszonyát szüntette meg az Mt. garanciális rendelkezéseibe ütköző módon. E szigorú és kivételt nem engedő szabály alapján nyilvánvaló, hogy az Mt. és a Kjt. indítványozó által kifogásolt rendelkezését jellemzően olyan esetekben lehet alkalmazni, amikor a munkáltató a rendes felmondás során valamely eljárási (formai) szabálysértést követett el (ilyen lehet az indokolási kötelezettség elmulasztása, valamely határidő be nem tartása stb.). A rendes felmondás alkalmazásának tehát ezekben az esetekben nincsen objektív törvényi akadálya; nem zárható ki, hogy a munkáltató – akár az esetleges visszahelyezés másnapján – ismét rendes felmondást alkalmazzon, immár az eljárási szabályokra is ügyelve. Ebben az esetben azonban a munkavállaló (közalkalmazott) elesik az Mt. 100. § (2) [Kjt. 34. § (2)] bekezdésében biztosított kétszeres végkielégítéstől, mely a munkáltatót sújtó egyfajta szankciónak is felfogható. Ez alapján tehát az Mt. és a Kjt. támadott rendelkezése a munkavállaló (közalkalmazott) érdekeit is szolgálja.
Az Mt. tekintetében a visszahelyezés elutasításának van egy másik oka is: egy olyan helyzetben, amikor a támadott rendelkezést alkalmazni kell, könnyen előfordulhat, hogy a munkáltató megítélése szerint a munkaviszony fenntartása a továbbiakban lehetetlen. A munkaviszony bizalmi viszony is, egyes esetekben méltánytalan lenne elvárni a munkáltatótól, hogy olyan személyt, akivel esetleg évekig pereskedett, a visszahelyezés után a bizalmába fogadjon, érdemi munkával bízzon meg stb. Az ilyen lehetetlen helyzetek munkáltatói kizárására ad lehetőséget a támadott rendelkezés. E rendelkezéssel párhuzamba állítható az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontja, mely szerint a munkáltató rendkívüli felmondást alkalmazhat, ha a munkavállaló olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi. Az e rendelkezés alapján történő rendkívüli felmondáshoz nem szükséges sem a munkavállaló vétkessége, sem az, hogy magatartása kapcsolatban legyen a munkaviszonyból eredő kötelezettséggel, egyáltalán a munkaviszonnyal. Annak mérlegelése, hogy e rendelkezésre alapozva a rendkívüli felmondás jogellenes volt-e, a bíróság hatáskörébe tartozik. [Az Mt. 96. §-át a közalkalmazotti jogviszonyra nem lehet alkalmazni. Az Mt. 96. § (1) bekezdés b) pontjáról ld. a 1282/B/1995. AB határozatot: ABH 1995, 580.]
3. Az Mt. 100. § (2) bekezdése és a Kjt. 34. § (2) bekezdése a nyelvtani értelmezés szerint nem ad lehetőséget a bírói mérlegelésre: abban az esetben, ha nem állnak fenn a (3) bekezdésekben megállapított kizáró okok, a bírónak alperesi kérelem esetén mellőznie kell a visszahelyezést. E rendelkezés azonban csak akkor vetne fel alkotmányos aggályokat, ha a felmondás során a munkáltató súlyos, az Alkotmányt érintő jogsértése esetén sem lenne a bíró abban a helyzetben, hogy a jogsérelem orvoslásakor a pernyertes felperes kérelmét megítélje. Ez a támadott rendelkezések esetében nem áll fenn: az Mt. 100. § (3) bekezdése a) pontja [a Kjt. 34. § (3) bekezdése] szerint nem lehet az alperes munkáltató kérelmére a visszahelyezést mellőzni, ha a rendes felmondás a rendeltetésszerű joggyakorlás tilalmába (Mt. 4. §), illetve a hátrányos megkülönböztetés tilalmába (Mt. 5. §) ütközik. [V. ö. Alkotmány 2. § (1) bekezdés, 54. § (1) bekezdés, 70/A. § (1) bekezdés.] Annak megítélésére azonban, hogy sérült-e ezen alkotmányos alapelvek egyike is, a rendes – valamint az Mt. esetén a rendkívüli – felmondás jogszerűségének eldöntése során a bíróságnak ténylegesen mérlegelési joga van.
Dr. Sólyom László s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom.
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás