19/1999. (VI. 25.) AB határozat
19/1999. (VI. 25.) AB határozat1
1999.06.25.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 223. § (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 327. § (2) bekezdése alkotmányellenes. Ennek folytán a rendelkezés nem lép hatályba.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényt (a továbbiakban: Be.) módosító 1998. évi LXXXVIII. törvény (a továbbiakban: Be.nov.) 45. §-a a Be. 223. §-át a következő (2) bekezdéssel egészítette ki: ,,Amennyiben a vádlottat az első fokú bíróság szándékos bűncselekmény elkövetése miatt legalább háromévi végrehajtandó szabadságvesztésre ítéli, az ügyész indítványára az előzetes letartóztatást fenn kell tartani, illetve el kell rendelni, kivéve, ha a már kitöltött előzetes letartóztatás időtartama eléri, vagy meghaladja az első fokú bíróság ítéletében kiszabott szabadságvesztést.'' A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: új Be.) 327. §-ának (2) bekezdése ugyanezt a szabályt tartalmazza.
2. A Be. 223. §-ának a Be. nov. 45. §-ával beiktatott (2) bekezdése alkotmányossági vizsgálatára két indítvány érkezett. Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette, és egy eljárásban bírálta el.
2.1. Az egyik indítványozó a Be. 223. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését az Alkotmány több rendelkezésének sérelme alapján kérte.
Álláspontja szerint a szabályozás az ügyész számára nem teszi kötelezővé, a bíróságtól pedig elvonja azt a jogot, hogy az előzetes letartóztatás különös okait mérlegelje, így meggátolja a bíróságot az állampolgárok szabadságának és biztonságának, mint alapjognak a védelmében, ami ellentétes az Alkotmány 50. § (1) bekezdésben írtakkal. ,,Sérti a bírák függetlenségének az Alkotmány 50. §-ának (3) bekezdésében és a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 3. §-ában írt alapvető jogát, mert a Be.-ben írt okok hiányában is az ügyész indítványára meggyőződésével ellentétes döntés meghozatalára kényszerül.''
Az indítványozó álláspontja szerint sérti az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében megfogalmazott, a szabadságra és a személyi biztonságra vonatkozó alapvető jogot, illetve a korlátozás alkotmányosságához megkívánt szükségesség és arányosság elvét [66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342, 347] az, hogy a Be. 223. § (2) bekezdése az előzetes letartóztatás elrendelésének és fenntartásának a Be. 92. §-ában és 96. § (1) bekezdésében meghatározott feltételeit és követelményeit figyelmen kívül hagyó önálló letartóztatási okot tartalmaz, továbbá túlságosan szűken határozza meg a kizáró okok körét.
A kifogásolt törvényi rendelkezés ellentétes az Alkotmány 57. §-ának (5) bekezdésében biztosított jogorvoslati jogosultság alapjogával, mivel az első fokú bíróság által elítélt személy ,,szabadságát, mint alapvető jogát sértő bírósági döntés elleni fellebbezés joga formális, az abban célzott döntéshozatal lehetősége eleve kizárt.''
2.2. A másik indítványozó a Be. 223. § (2) bekezdése mellett az új Be. 327. § (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát, és ennek eredményeként a törvényi rendelkezések alkotmányellenességének megállapítását és azok teljes megsemmisítését indítványozta.
Az indítványban kifejtett álláspont szerint a Be. 223. § (2) bekezdése sérti az Alkotmány 55. § (2) bekezdését, mivel e rendelkezésből egyértelműen következik, hogy az előzetes letartóztatás tárgyában kizárólag a bíróság dönthet. Ennek felelnek meg a Be. megfelelő szabályai [Be. 93. § (1) bekezdés, 95. §, 379/A. és 379/B. §, 380. §]. A Be. 223. § (2) bekezdése alapján a bíróság csak formálisan dönt, az érdemi döntés joga valójában az ügyész hatáskörébe kerül. Ez a jogszabályi megoldás ,,az előzetes letartóztatással kapcsolatos bírói hatáskör alkotmányellenes elvonását jelenti.''
A Be. 223. § (2) bekezdése ezen túlmenően az Alkotmány 57. § (5) bekezdésébe is ütközik, mivel ,,az ügyész indítványa a másodfokú eljárásban is érvényes, a terhelt és a védő fellebbezési joga formális, nincs valóságos tartalma.''
Az indítvány kitér arra, hogy az előzetes letartóztatás elleni jogorvoslati jogosultság akkor is sérülne, ha az Alkotmánybíróság csupán részlegesen, a bíróságnak az ügyészi indítványhoz kötöttsége tekintetében mondaná ki az alkotmányellenességet, és a rendelkezést csupán e részében semmisítené meg. A vádlott és a védő ugyanis hiába hivatkozna arra, hogy az előzetes letartóztatás törvényes okai (Be. 92. §) annak ellenére hiányoznak, hogy az első fokú bíróság háromévi vagy ennél súlyosabb szabadságvesztést szabott ki. Az indítványozó álláspontja szerint a kötelező előzetes letartóztatás így valójában nem kényszerintézkedés, hanem ,,előrehozott büntetés''.
II.
Az indítványok megalapozottak. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 223. § (2) bekezdése alkotmányellenes. Az előzetes letartóztatás ügyészi indítványra kötelező elrendelése a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évi vagy ennél súlyosabb, végrehajtandó szabadságvesztés mellett, ellentétes a személyes szabadság alkotmányos alapjogának korlátozásával szemben az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből, valamint az 55. § (1) bekezdése és a 8. § (1) és (2) bekezdése összevetéséből levezethető követelményekkel. Az, hogy a törvényalkotó nem határozta meg az ügyészi indítvány alapjául szolgáló mérlegelési szempontokat, sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatív tartalommal rögzített jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményét is.
1. Az Alkotmánybíróság nem tartotta megalapozottnak azt az indítványozói álláspontot, hogy a Be. 223. § (2) bekezdése az Alkotmány 50. § (1) és (3) bekezdésének sérelme miatt alkotmányellenes.
1.1. Az állampolgári jogok védelme szempontjából a bíróság és az ügyészség kötelezettségeit az Alkotmány hasonlóan fogalmazza meg. Az Alkotmány 50. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit. Az 51. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik az állampolgárok jogainak védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem e rendelkezésekből vezethető le, hogy a személyi szabadságtól megfosztásban megnyilvánuló eljárási kényszercselekmény elrendelése kizárólag a bíróság – mérlegelésen alapuló – döntési jogkörébe tartozzon.
1.2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 223. § (2) bekezdése az alkotmányosság szempontjából nincs értékelhető összefüggésben a bírák függetlenségével.
Az Alkotmány 50. § (3) bekezdése szerint a bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve. Az indítványozó által hivatkozott, a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 3. §-a rögzíti, hogy a bírák függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók.
Az Alkotmánybíróság a bírói függetlenségnek az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében foglalt elvével és annak garanciális tartalmával több határozatában foglalkozott. A döntések egyrészt a hatalmi ágak elválasztásának alkotmányos szerkezetében a bírói hatalom helyzetének sajátosságaival, a külső hatalmi ágaknak a bírói hatalmat érintő jogköreivel, másrészt a bírói függetlenségnek a bírósági szervezeten belüli alkotmányossági kérdéseivel foglalkoztak.
Az Alkotmánybíróság határozataiban hangsúlyozta, hogy a bírói hatalom, amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói függetlenség az ítélkezésre vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez szükségesek. A bírónak mindenkitől – más bírótól is – függetlennek kell lennie, függetlenségét garanciáknak kell biztosítani minden befolyásolás ellen, származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától, akár a bírósági szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó és következetes álláspontja, hogy az Alkotmány 50. § (3) bekezdése alapján a minden külső befolyásolástól független bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lényegében abszolút alkotmányos védelem alatt áll. [Így: 53/1991. (X. 31.) AB határozat, ABH 1991, 266, 267; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256, 261; 17/1994. (III. 29.) AB határozat, ABH 1994, 84, 86; 45/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 254, 256; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769.]
Ez azonban természetesen nem jelenti a bírói hatalom korlátlanságát. Maga az Alkotmány fogalmazza meg az ítélkezési tevékenység törvényi alávetettségét, mint a bírói függetlenség alkotmányos korlátját. A bírói függetlenség egyedi aspektusában tehát a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját jelenti, annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a jogviták eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező erejű és végrehajtható döntését mindenféle befolyásolástól mentesen, a törvények, illetve általában a jogszabályok alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.
Ilyen értelemben fogalmazza meg a bírói függetlenség tartalmát az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (94) 12 számú Ajánlása a bírák függetlenségéről, hatékonyságáról és szerepéről (közzétéve: Bírósági Határozatok Melléklete 1999/1.). ,,Az ítélkezés során a bírák függetlenek és biztosítani kell, hogy tevékenységüket akadályoztatástól mentesen és anélkül, hogy bárhonnan érkező, bármely indokból, közvetlen vagy közvetett indíttatásból, illetéktelen befolyásolástól, nyomásgyakorlástól, fenyegetéstől vagy beavatkozástól mentesen végezhessék. Törvényben kell előírni a bírákat bármely módon befolyásolni törekvő személyekkel szembeni szankciókat. A bíráknak az eléjük terjesztett ügyekben teljesen szabadon, belső meggyőződésük és a tényállás saját maguk által történő értékelése szerint részrehajlásmentesen, valamint a hatályos törvényi rendelkezéseknek megfelelően kell dönteniük. A bírák nem kötelezhetők a bírói hatalmon kívülálló személyeknek az eléjük terjesztett ügyek érdemi részéről számot adni.'' [Ajánlás I/2/d) pont.] Az Ajánlás e pontjához fűzött magyarázat szerint a bíráknak teljes függetlenségben kell ítéleteiket meghozniuk. A bírónak abszolút szabadnak kell lennie az ügyben meggyőződésének, a tények értékelésének és a hatályos jogszabályoknak megfelelő pártatlan döntés meghozatalánál. E rendelkezés célja annak elkerülése, hogy bárki részéről, avagy bármilyen indokból a bíróra gyakorolt nyomás ne kötelezze a bírót valamelyik fél, a közigazgatás, a Kormány vagy bármely más személy által kívánt ítélet meghozatalára. (Indokolás I/17. pont.)
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a bírói függetlenség alkotmányos tartalmából azonban nem következik, hogy az igazságszolgáltatás gyakorlásának processzuális szabályrendszere, jelen esetben a büntetőjogi felelősségre vonás rendje ne tartalmazhasson olyan megoldásokat, amikor az ügy érdemének jogerős eldöntésére hivatott bírót a törvény – különböző garanciális megfontolásokból – kötelezi, hogy az eljárás más szereplőinek indítványa, döntése szerint járjon el. A büntetőeljárásban ilyenek alapvetően a vádelvből, a bíróság vádhoz kötöttségéből adódó szabályok (Be. 9. §, 209. §, 213. §), vagy például az eljárás személyeinek döntése az anyanyelv használatáról (tolmács – Be. 80. §), egyes bizonyítási szabályok [más szakértő kirendelése – Be. 77. § (1), (3) és (4) bekezdés, a tanú döntése a mentességi jogáról – 203. § (2) bekezdés], a súlyosítási tilalom (Be. 241. §).
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tehát az ügyészi indítvány alapján kötelezően elrendelendő előzetes letartóztatás nem a bírói függetlenség alkotmányos elvének sérelme miatt alkotmányellenes.
2. A Be. 223. § (2) bekezdése mindenekelőtt az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből következő alkotmányos követelmény sérelmét jelenti, amely abban áll, hogy az előzetes letartóztatás kérdésében a büntetőeljárás egész folyamatában bíróság döntsön, előzetes letartóztatásnak csak bírósági határozat alapján van helye. Az Alkotmány e rendelkezése szerint a ,,bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni, és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.''
Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése a hangsúlyt az őrizetbe vett személy előzetes letartóztatásának bírói hatáskörére helyezi, amivel alapvetően a vádemelést megelőző eljárási szakaszban is alkotmányos szinten biztosítja a személyes szabadságtól megfosztásban jelentkező eljárási kényszercselekmény elrendelésének kizárólagos bírói jogkörét. Az Alkotmány e helyütt a Be. eredeti, történetileg változó megoldásait (nyomozó hatósági jogkör ügyészi jóváhagyással, 1987-től kizárólagos ügyészi jogkör) a jogállami követelményekre és a nemzetközi kötelezettségekre tekintettel 1989-ben felváltó szabályozás alkotmányos alapjait rögzíti.
A vádemelést követően az eljárási kényszercselekmények bírói elrendelésének és fenntartásának bírói hatásköre természetszerűleg következik abból, hogy – a vádhoz kötöttség korlátai között – az eljárás bírósági szakaszában az ,,ügy urává'' a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság válik. Ahhoz az alkotmányossági követelményhez tehát, hogy az előzetes letartóztatásra, mint a személyi szabadságnak a jogerős ügydöntő határozatot megelőző elvonására csak bíróság legyen jogosult, társul a büntetőeljárás felépítésének logikája is, ami szerint az első fokú, bűnösséget megállapító, de nem jogerős ítéletet követően az előzetes letartóztatás elrendelése vagy fenntartása kérdésében csak a bíróság dönthet, nem pedig az első fokú eljárásban addig vádképviseletet ellátó ügyész.
Ez a követelmény nem kerülhető meg azzal a megoldással, hogy a szándékos bűncselekmény miatt legalább három évi végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén formálisan ugyan a bíróság rendeli el vagy tartja fenn az előzetes letartóztatást, azonban ilyen döntésre az ügyész indítványa alapján köteles. Ez a szabály a törvényhozó részéről a bírói hatáskör teljes kiüresítése, annak teljes mértékű elvonása, az ügyész számára pedig olyan jogkör megteremtése, amely őt az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből következően a vádemelést megelőző eljárási szakaszban sem illeti meg.
3. Az első fokú bűnösséget megállapító és büntetést kiszabó ítéletet követő előzetes letartóztatás tekintetében az ügyész tényleges döntési jogköre nem csupán az 55. § (2) bekezdéséből következően alkotmányellenes, hanem a jogállamiság lényegi elemét képező jogbiztonság sérelme miatt is. Az egyébként alkotmányellenes ügyészi döntési jogkör alapjául szolgáló mérlegelési szempontok törvényi meghatározásának hiánya a jogbiztonság súlyos sérelmét jelenti.
A Be. rendszeréből az következik, hogy az ügyésznek indítványa megtételekor a Be. 92. § (1) bekezdésében meghatározott előzetes letartóztatási okok meglétét kell mérlegelnie. Az előzetes letartóztatás ott meghatározott okai alapján azonban az ügyésznek a Be. módosítása előtt is módja volt az előzetes letartóztatás elrendelésének vagy fenntartásának indítványozására, és nyilván ezen okokat veszi figyelembe a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott, három évet el nem érő, vagy a gondatlanságból elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott végrehajtandó szabadságvesztést tartalmazó, nem jogerős ítéletet követő bírósági döntés kezdeményezésénél. A szándékos bűncselekmény miatt kiszabott legalább három évi végrehajtandó szabadságvesztés tehát új, az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdésében meghatározott okok mellett megteremtett önálló oka. A Be. 223. § (2) bekezdésben biztosított formálisan bírói, valójában ügyészi döntési jogkör gyakorlásának mérlegelési szempontjait azonban a törvényhozó nem határozta meg.
A Be.nov. 45. §-ához fűzött indokolás csupán arra utal, hogy a törvény beilleszti az új Be. 327. § (2) bekezdése szerinti rendelkezést a hatályos büntetőeljárási jogba. Az új Be. 327. §-ához fűzött indokolás szerint: ,,A (2) bekezdés az előzetes letartóztatás fenntartását, illetőleg elrendelését kötelezővé teszi, ennek feltétele az, hogy az első fokú bíróság szándékos bűncselekmény miatt legalább három évi szabadságvesztést szabott ki, és az ügyész az előzetes letartóztatás fenntartására, illetőleg elrendelésére indítványt tett. Az ügyészi indítványhoz kötés lehetőséget ad arra, hogy kivételes esetben – súlyos betegség, családi körülmények – a nem jogerősen elítélt szabadlábon védekezzék.''
4. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 232. § (2) bekezdése önmagában nem jelenti az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslati jog sérelmét.
Az Alkotmánynak az 1997. évi LIX. törvény 12. §-ával módosított 57. § (5) bekezdése szerint a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.
Az Alkotmánybíróság számos határozatában, sokféle szempontból foglalkozott a jogorvoslati jog alkotmányos tartalmával. A jelen vizsgálat szempontjából meghatározó elvi tételek szerint a jogorvoslathoz való jog lényegi tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez, vagy ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége [5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31]. A jogorvoslathoz való alapjog biztosítását jelenti, ha az eljárásban a törvény garantálja az érintett számára, hogy ügyét az alapügyben eljáró szervtől különböző szerv bírálja el (513/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 734). Minden jogorvoslat lényegi eleme a ,,jogorvoslás'' lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186].
A Be.nov. 45. §-a úgy illesztette a Be. rendszerébe az ügyészi indítvány alapján kötelezően elrendelendő vagy fenntartandó előzetes letartóztatás szabályát, hogy nem zárta ki erre az esetre az előzetes letartóztatással kapcsolatos döntés elleni fellebbezést [Be. 269. § (1) bekezdés], és nem módosította azt a szabályt, amely az első fokú bíróság határozata elleni fellebbezésnek és az iratoknak a másodfokú bíróság területén működő ügyész útján való felterjesztésére vonatkozik (Be. 247. §). Nincs tehát törvényi akadálya annak, hogy a másodfokú bíróság területén működő ügyész a fellebbezésben előadott érvelés alapján az indítványt visszavonja, így a másodfokú bíróság az előzetes letartóztatás kérdésében – visszakapva eredeti jogkörét – önálló mérlegelés eredményeképp döntsön.
Mivel a törvényhozó a szándékos bűncselekmény miatt kiszabott legalább három évi szabadságvesztés esetén az előzetes letartóztatás szükségességének mérlegelését az ügyész diszkrecionális jogkörébe utalta, még tulajdonképpen formálissá sem tette a terhelt és a védő számára biztosított fellebbezési jogot. Ugyanakkor megállapítható, hogy az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből következő alkotmányossági, illetve a büntetőeljárás felépítésének logikájából következő dogmatikai követelmények sérelme miatt a fellebbezés elbírálásának tényleges jogköre ezzel a másodfokú bíróságtól a másodfokon eljáró ügyészhez került. Ez a ,,jogorvoslati'' jogkör éppúgy nem felel meg a jogbiztonság alkotmányos követelményének, mint a vádképviseletet ellátó ügyész indítványozási joga.
5. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján döntött abban a kérdésben is, hogy a meghatározott súlyú, nem jogerős büntetéshez kapcsolódó kötelező előzetes letartóztatás nem felel meg az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és a 8. § (1) és (2) bekezdése rendelkezéseinek együttes értelmezéséből adódó alkotmányossági követelményeknek; sérti az alapvető jog lényeges tartalmának korlátozására vonatkozó tilalmat.
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Az Alkotmány 8. §-ában rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. A személyes szabadságtól való megfosztás okainak és eljárásának törvényi szintű szabályozása még rendkívüli állapot, szükségállapot vagy vészhelyzet idején sem függeszthető fel vagy korlátozható.
Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III. 31.) AB határozatban összegezte az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének tartalmát érintő alkotmánybírósági határozatokat és azok lényegét. Az Alkotmány csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot (ABK, 1999. március, 69, 74). A korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással összhangban kell lennie.
Az Alkotmánybíróság a kötelező előzetes letartóztatás alkotmányosságának megítélésénél is figyelemmel volt arra, a korábbi határozataiban kifejtett álláspontjára, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány több rendelkezéséből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III. 31.) AB határozatában ezzel összefüggésben hangsúlyozta: indokolt, hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez az állami büntető hatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre (ABK 1999. március, 69, 73). Ez pedig szükségképpen együtt jár a büntető felelősségre vonás törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban olyan eljárási cselekmények, ezen belül kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozóak, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is [részletesen: 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304–305].
A bűncselekmény alapos gyanújával terhelt és egyébként ártatlannak vélelmezendő egyén személyi szabadságának bírói elvonása még a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőzően, a legsúlyosabb személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás a büntető igény hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó preventív intézkedés. Ezen alkotmányosan elismert célok sem indokolhatnak azonban olyan törvényhozói álláspontot, hogy a bűnösség megállapítása és meghatározott súlyú büntetés kiszabása után az egyébként az ártatlanság vélelmét alapjogként élvező személy nem maradhat és nem védekezhet szabadlábon az eljárás jogerős befejezéséig. Az Alkotmánybíróság számára nem ismerhető fel semmilyen olyan kényszerítő ok, amely a bírói mérlegelés kizárását indokolná, és erre a törvényhozó sem ad semmilyen magyarázatot. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az adott rendelkezés összességében az alapjog korlátozásának súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.
6. Az új Be. 327. § (2) bekezdése ugyanazon okokból alkotmányellenes, mint a Be. 223. § (2) bekezdése. Így az Alkotmánybíróság az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 42. § (2) bekezdése alapján megállapította, hogy a már kihirdetett, de még hatályba nem lépett jogszabályi rendelkezés alkotmányellenes, és mint ilyen nem lép hatályba.
7. Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 211/B/1999/6.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás