• Tartalom

6/1999. (IV. 21.) AB határozat

6/1999. (IV. 21.) AB határozat1

1999.04.21.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása tárgyában meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság megállapítja: alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy az Országgyűlés az egyes helyi közszolgáltatások kötelező igénybevételéről szóló 1995. évi XLII. törvény 2. § f) pontjában oly módon adott felhatalmazást a települési önkormányzat képviselő-testületének a törvény hatálya alá tartozó közszolgáltatások díjának megállapítására, hogy elmulasztotta a díjmegállapításra vonatkozó garanciális rendelkezések meghozatalát.
Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy szabályozási feladatának 2000. június 30-ig tegyen eleget.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

Az Alkotmánybíróság az egyes helyi közszolgáltatások kötelező igénybevételéről szóló 1995. évi XLII. törvény (a továbbiakban: Kötv.) hatálybalépését megelőzően számos, a települési köztisztaság fenntartását szabályozó önkormányzati rendeletnek a szemétszállítási szolgáltatás kötelező igénybevételét elrendelő és a szemétszállítás díjának megállapításáról rendelkező előírását semmisítette meg. E határozataiban kifejtette, hogy a településtisztasági közszolgáltatás során a szolgáltató és a fogyasztó között szerződéses kapcsolat, polgári jogi jogviszony áll fenn, amelyre nézve a Ptk. rendelkezései az irányadók. E jogviszony kötelező létrehozását a Ptk. rendelkezései alapján csak törvény és kormányrendelet írhatja elő. Ugyancsak rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy a szolgáltatás díjának önkormányzati rendeletben történő szabályozását is csak törvényi felhatalmazás alapozhatja meg [25/1994. (V. 10.) AB határozat, ABH 1994, 416.; 39/1994. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1994, 434.; 40/1994. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1994, 442.; 41/1994. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1994, 445.; 42/1994. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1994, 448.; 43/1994. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1994, 452.; 50/1994. (X. 26.) AB határozat, ABH 1994, 463.].
Ezen alkotmánybírósági határozatok hatására fogadta el az Országgyűlés a Kötv.-t, amely a helyi önkormányzat által szervezett a települési szilárd és folyékony hulladék összegyűjtését, elszállítását, ártalommentes elhelyezését biztosító, valamint a kéményseprő-ipari közszolgáltatások kötelező igénybevételéről rendelkezik. Egyúttal a törvény 2. §-a e közszolgáltatások szabályozására széles körű rendeletalkotási felhatalmazást ad a helyi önkormányzatoknak.
Kimondja:
,,2. § A helyi önkormányzat rendeletben állapítja meg:
a) a helyi közszolgáltatás megnevezését, a közszolgáltatással ellátott terület határait;
b) a nyilvánosan meghirdetett pályázatot elnyerő, a közszolgáltatást végző intézmény vagy szakvállalkozás (a továbbiakban együtt: szolgáltató) megnevezését, illetőleg annak a működési területnek a határait, amelyen belül a szolgáltató a közszolgáltatás teljes körét valamennyi tulajdonos tekintetében rendszeresen köteles ellátni;
c) a közszolgáltatás ellátásának rendjét és módját, a szolgáltató és a tulajdonos ezzel összefüggő jogait és kötelezettségeit, a szolgáltatásra vonatkozó szerződés egyes tartalmi elemeit [Ptk. 226. § (1) bek.];
d) közüzemi szolgáltatás (Ptk. 388. §) esetén a közüzemi szerződés létrejöttének módját, valamint a szolgáltatás igénybevételének, korlátozásának, megtagadásának – jogszabályban nem rendezett – módját és feltételeit;
e) az érintett közfeladattal összefüggő – jogszabályban nem rendezett – helyi önkormányzati hatósági feladatot, hatáskört és szabálysértést;
f) az elvégzendő szolgáltatás alapján a tulajdonost terhelő díjfizetési kötelezettséget, a díj mértékét, megfizetésének rendjét, az esetleges kedvezmények eseteit vagy a szolgáltatás ingyenességét.''

A törvényjavaslat indokolásából megállapítható, hogy a Kötv. szabályozását a jogalkotó maga is átmeneti szabályozásnak tekinti. A szabályozás célja a településtisztasági közszolgáltatások ellátását szabályozó önkormányzati rendeletalkotáshoz szükséges – az Alkotmánybíróság határozataiban hiányként megjelölt – törvényi feltételek megteremtése volt. ,,A hiánypótlás átmeneti jellegű, a környezetvédelem, ezen belül a hulladékgazdálkodás átfogó reformjáig terjedő időre szól. Ennek ellenére a törvényjavaslat nem veszi át az ágazati-szakmai jogalkotás szerepét, a szabályozás mindvégig a polgári jog és az önkormányzati jog terrénumán belül marad.''
A helyi köztisztasági rendeletekkel kapcsolatos alkotmányossági problémák azonban a Kötv. hatálybalépését követően sem szűntek meg. Az Alkotmánybírósághoz folyamatosan érkeznek indítványok, amelyekben az indítványozók (a megyei közigazgatási hivatalok vezetői, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, de főként polgárok) azt kifogásolják, hogy a települési önkormányzatok alkotmányellenes módon állapítják meg a szemétszállítás díját. Az Alkotmánybíróság az elbírált ügyek döntő többségében [34/1996. (VII. 9.) AB határozat, ABH 1996, 301.; 26/1997. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1997, 482.; 43/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 497.; 52/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 543.; 53/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 545.; 54/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 546.; 55/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 548.; 56/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 551.] megállapította az önkormányzati rendeletek szemétszállítási díjra vonatkozó rendelkezéseinek alkotmányellenességét.
E határozataiban az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált rendeletek nem a tényleges szemétkibocsátáshoz és az elszállított szemét mennyiségéhez igazodóan állapították meg a díjfizetés alapjául szolgáló mutatókat, ezzel megsértették a polgári jog egyik alapvető elvét, a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyenértékűségének követelményét. A rendeletek alapján megállapított díjak a szemétszállítási szolgáltatást igénybevevők egy meghatározott csoportja tekintetében, más jogalanyokhoz és a szolgáltató által nyújtott szolgáltatáshoz képest is aránytalanul magas díjfizetési kötelezettséget eredményeztek, így a szabályozásnak ez a módja – mivel önkényesen tett különbséget a településtisztasági szolgáltatásokat igénybe vevő jogalanyok között – az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző alkotmányellenes megkülönböztetéshez vezetett.
Tekintettel arra, hogy további hasonló tartalmú indítványok várnak elbírálásra és valószínűsíthető, hogy számos, az Alkotmánybíróság előtt meg nem támadott, de a megsemmisített rendeletekkel azonos alkotmányossági hibában szenvedő rendelet került megalkotásra, az Alkotmánybíróság az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. §-ában kapott felhatalmazás alapján hivatalból vizsgálta, hogy nem jogalkotói mulasztás eredményezte-e az önkormányzati rendeletekben széles körben alkalmazott alkotmányellenes megoldásokat.

II.

Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó hatáskörét az Abtv. 49. §-a szabályozza. Az Abtv. 49. §-a szerint a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény – annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton avatkozott bizonyos életviszonyokba és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat ABH 1990, 83, 86.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat ABH 1992, 227, 231.].
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat ABH 1992, 204–205.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.) AB határozat ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB határozat ABH 1997, 122, 128.; 15/1998. (V. 8.) AB határozat ABK 1998. május 222, 225.]. A szabályozás tartalmának hiányos voltából eredő alkotmánysértő mulasztás megállapítása esetében is a mulasztás, vagy a kifejezett jogszabályi felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában, a feltétlen jogszabályi rendezést igénylő jogalkotói kötelezettség elmulasztásán alapul [4/1999. (III. 31.) AB határozat, Magyar Közlöny 1999. évi 27. szám].

1. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 8. § (1) bekezdése szerint a köztisztaság és a településtisztaság biztosítása a települési önkormányzatok önkormányzati feladatkörébe tartozik. E feladat ellátásának a Kötv. 1. §-ában meghatározott, szervezett módja – a települési szilárd és folyékony hulladékra vonatkozó helyi közszolgáltatás ellátásáról szóló 16/1996. (VII. 15.) BM–KTM együttes rendelet (a továbbiakban: R.) szabályainak megfelelően – a településen keletkezett szilárd és folyékony hulladék összegyűjtésére, elszállítására, ártalommentes elhelyezésére irányuló tevékenység intézményes, közszolgáltatás formájában történő biztosítását jelenti. Az Ötv. a helyi közszolgáltatások megszervezése terén széles körű önállóságot ad a települési önkormányzatnak, az önkormányzat szabadon dönt arról, hogy a feladat ellátására – önállóan vagy más önkormányzatokkal együttműködve – költségvetési intézményt vagy gazdálkodó szervet hoz létre, illetőleg szerződést köt gazdálkodó szervezettel, vállalkozóval. A Kötv. az önkormányzat döntési szabadságát csak annyiban korlátozza, hogy 1. §-ának (3) bekezdésében kimondja, hogy a kötelező közszolgáltatás elvégzésére köteles nyilvános pályázatot kiírni.
A pályázatot elnyerő szolgáltató a településtisztasági közszolgáltatás tekintetében monopolhelyzetbe kerül, mivel az ilyen közszolgáltatással ellátott területen lévő ingatlan tulajdonosa, használója a Kötv. 1. § (1) bekezdése alapján köteles szolgáltatását igénybe venni.
A monopolhelyzetben lévő szolgáltatóval szemben, a fogyasztók védelme érdekében ad felhatalmazást a Kötv. a helyi önkormányzatoknak arra, hogy a közszolgáltatást nyújtó szolgáltató és a szolgáltatást igénybevevők közötti jogviszony egyes tartalmi elemeit – így a szolgáltatás díjának mértékét – jogszabállyal szabályozzák. A Kötv.-nek a díjmegállapításra vonatkozó 2. § f) pontjában foglalt rendelkezése – bár e díjak megállapítása nem tartozik az árszabályozásról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: Ártv.) hatálya alá – lényegét tekintve a szolgáltatás ellenértékének, árának jogszabályban történő megállapítására, azaz hatósági ár megállapítására ad felhatalmazást anélkül, hogy a díjmegállapítás törvényi garanciáit a Kötv. meghatározná. A településtisztasági közszolgáltatások szakmai szabályait megállapító R. sem állapít meg olyan szakmai szabályokat, amelyek a díjmegállapítást befolyásolnák.
A Kötv. 2. § f) pontja a díjmegállapítás tekintetében minden törvényi korlátozás nélküli diszkrecionális jogkört biztosít a helyi önkormányzatok számára. A települési önkormányzat rendeletében rendelkezhet úgy, hogy a szolgáltatás igénybevétele ingyenes, a fogyasztónak a szolgáltatásért nem kell díjat fizetnie, mert a szolgáltatás költségeit az önkormányzat saját forrásaiból közvetlenül finanszírozza. Ha az önkormányzat úgy dönt, hogy a szolgáltatást díj fizetéséhez köti – a díjak kialakítására vonatkozó törvényi szabályozás hiányában – teljesen szabadon dönthet az önkormányzat a díj mértékéről, valamint a díj alkalmazásának feltételeiről is.
A Kötv. 2. § f) pontjában foglalt korlátlan törvényi felhatalmazás adott módot az Alkotmánybíróság által elbírált ügyekben a helyi önkormányzatoknak arra, hogy önkényesen, a szolgáltatás mennyiségét és minőségét, valamint a közszolgáltatás igénybevételére kötelezett polgárok egyes csoportjainak körülményeit, életviszonyait és a számukra nyújtott tényleges szolgáltatás mértékét figyelmen kívül hagyva diszkriminatív módon állapítsák meg a szemétszállítás díját.

2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a törvényi felhatalmazásnak ez a módja, a díj megállapítási jogkör gyakorlására vonatkozó garanciális törvényi szabályok hiánya, sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiság elvét. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése kimondja, hogy ,,A Magyar Köztársaság független demokratikus jogállam''. A jogállamiság elvéből folyó egyik alapvető követelmény, a közigazgatás törvény alá rendeltségének követelménye, hogy ,,a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket'' [56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 454, 456.]. Ez a követelmény magában foglalja azt is, ha törvény valamely alkotmányos, illetőleg törvényben szabályozott, jog korlátozására ad jogalkotási felhatalmazást valamely közigazgatási szervnek, a törvénynek meg kell határoznia a jogalkotási hatáskör terjedelmét, annak korlátait is.
Ennek alapján alkotmányellenes helyzet állt elő, mert a jogállamiság követelményével összeegyeztethetetlen az, hogy az önkormányzat képviselő-testülete a szükséges jogi szabályozás hiányában, jogi kötöttségek nélkül, szabad belátása szerint korlátozzon alkotmányos jogot.
A Kötv. 2. §-a a szerződési szabadság közhatalmi eszközökkel való korlátozására ad felhatalmazást az önkormányzatoknak. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a szerződési szabadság alkotmányos intézményével. A 13/1990. (VI. 18.) AB határozatban megállapította, hogy a szerződési szabadság, mint az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében szabályozott piacgazdaság lényegi eleme, önálló alkotmányos jog, és utalt a Ptk. 200. § (1) bekezdésére, amely szerint a szerződés tartalmát a felek szabadon határozhatják meg (ABH, 1990, 54, 55–56.). A 32/1991. (VI. 6.) AB határozat kifejti, hogy a szerződési szabadság a piacgazdaság egyik lényegi eleme, amely azonban alkotmányos alapjognak nem tekinthető. Ezért a szerződési szabadságra nem vonatkoznak az alapjogok korlátozásához az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott követelmények. A szerződési szabadság tehát még lényegi tartalmát illetően is alkotmányosan korlátozható, ha a korlátozás végső eszközének fennállnak az alkotmányos indokai (ABH 1991, 146, 159.).
A szerződési szabadság tehát az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint nem részesül az alkotmányos alapjogokat megillető védelemben, de az Alkotmány által védett jog és az Alkotmánybíróság által ellenőrzött korlátai vannak, csak megfelelő garanciális rendelkezések mellett korlátozható.
A szerződési szabadság közhatalmi eszközökkel, jogszabállyal való korlátozására a Ptk. rendelkezései adnak módot. A Ptk. 226. § (1) bekezdése lehetőséget ad a szerződés tartalmi elemeinek jogszabállyal való meghatározására. E szabály alkalmazása szempontjából a Ptk. 685. § a) pontja alapján jogszabálynak minősül a törvény, a kormányrendelet és törvény felhatalmazása alapján, annak keretei között önkormányzati rendelet. Az árak közhatalmi eszközökkel való megállapítása tekintetében a 226. § (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy hatósági ár megállapítására külön törvény szerint kerülhet sor.
E rendelkezéseket figyelembe véve az önkormányzatok nem rendelkeznek általános felhatalmazással arra, hogy szerződések tartalmát, különösen a szolgáltatás ellenértékét rendeletükkel megállapítsák. Az önkormányzatokat ez a jogosultság csak törvény alapján, a törvény keretei, korlátai között illeti meg. A Ptk. e szabályainak megfelelően törvényben kell szabályozni az önkormányzat díj-megállapítási jogkörének kereteit, a szerződéses jogviszony alanyainak jogait a közhatalmi beavatkozással szemben védő garanciális rendelkezéseket.
Az önkormányzatok e jogosultságának külön törvényi szabályozáshoz kötését az önkormányzatok jogállásának sajátosságai indokolják.
A helyi önkormányzatok a helyi közügyek körében egyszerre a helyi közszolgáltatások szervezői, illetőleg a helyi közhatalom gyakorlói.
A helyi önkormányzatokat az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdése alapján a rendeletalkotás joga feladatkörében, a helyi közügyek, a helyi közszolgáltatások körében illeti meg. Az önkormányzatok a hatályos magyar jog alapján olyan helyi közszolgáltatások tekintetében rendelkeznek törvényi felhatalmazással a szerződés tartalmi elemeinek, a szolgáltatás díjának megállapítására, amelyek megszervezése az önkormányzat feladata. Az önkormányzatok többsége e feladatának saját szervei, illetőleg olyan szolgáltató útján tesz eleget, amelynek gazdálkodásában az önkormányzat maga gazdaságilag érdekelt. Következésképpen a helyi közszolgáltatások díjának megállapítása során a helyi önkormányzatok döntését – eltérően más hatósági áraktól – nem kizárólag a fogyasztók érdekeinek védelme, hanem az önkormányzat gazdasági érdekei is befolyásolják. Az önkormányzat rendeletalkotási jogköre ez esetben tehát nem a gazdaságilag semleges közhatalomnak a fogyasztók védelmében történő beavatkozását jelenti a közszolgáltatási jogviszonyba. Az önkormányzati rendeletalkotás körébe utalt díj-megállapítási jogkör tekintetében törvényi szabályoknak kell megteremteni azokat a jogi garanciákat, amelyek a díjat közhatalom birtokában megállapító önkormányzatnak – a szolgáltatóéval megegyező – gazdasági érdekeivel szemben a fogyasztót védelembe részesítik.
Az Alkotmánybíróság az általa elbírált szemétszállítási díjat megállapító önkormányzati rendeleti rendelkezésekkel kapcsolatos határozataiban megállapította, hogy mivel az önkormányzat a díj megállapítása során polgári jogi jogviszony tartalmi elemét szabályozza, a díj szabályozása során ,,tiszteletben kell tartania a polgári jog olyan általános alapelvét mint a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyenértékűsége'' [1122/B/1996. AB határozat, ABH 1997, 856, 860.; 26/1997. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1997, 482, 483.; 43/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 497, 498.; 52/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 543, 544.; 53/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 545–546.; 54/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november, 546, 547–548.; 55/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABK 1998. november 548, 549–550.]. E határozataiban az Alkotmánybíróság a szolgáltatás-ellenszolgáltatás arányosságának biztosítását szolgáló törvényi előírások hiányában hivatkozott a szolgáltatások egyenértékűségének követelményére mint a polgári jog alapelvére és a Ptk. 201. és 202. §-aiban foglalt rendelkezésekre.
Azon szolgáltatások esetén azonban, amelyek tekintetében törvény hatósági ár megállapítását írja elő, az árak a jogszabályban előírt hatósági árhoz igazodnak és nem a piaci kereslet-kínálati viszonyok határozzák meg azokat. Ezért az ilyen szolgáltatások esetén szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyensúlyának megítéléséhez nélkülözhetetlen piaci érték megállapítására nincs mód. Így a hatósági árat megállapító rendeleti szabályok törvényessége a Ptk. rendelkezései alapján nem vizsgálható. Hatósági árak esetében a szolgáltatás-ellenszolgáltatás arányosságát az árhatósági jogkört szabályozó törvények hivatottak biztosítani azzal, hogy meghatározzák az árképzés szabályait, a hatósági ár megállapítása során figyelembe veendő tényezőket [34/B/1998. AB határozat, ABK 1998, november, 578, 579.].

3. A törvényi szabályozással szemben támasztott ezen követelményekre a hatályos jogi szabályozásunk általában figyelemmel is van. A Kötv. által a szolgáltatás díjának megállapítására alkalmazott szabályozási mód eltér a helyi önkormányzatok számára a közszolgáltatások díjának rendeleti megállapítására felhatalmazást adó jogalkotási gyakorlattól.
A Kötv.-n kívül más törvények is adnak felhatalmazást a helyi önkormányzatoknak arra, hogy önkormányzati rendeletben állapítsák meg valamely helyi közszolgáltatás díját.
Több ilyen felhatalmazást tartalmaz a gazdasági jellegű közszolgáltatások tekintetében maga az Ártv. is. Az Ártv. mellékletének I. B) táblázata szerint önkormányzati rendeletalkotás tárgyát képezi a menetrend szerinti helyi autóbusz-közlekedés díjának, az iskolák és tanintézetek által rendelt helyi autóbusz-különjáratok díjának; a menetrend szerinti személyszállítás (villamos, fogaskerekű, troli, metró, földalatti) és a helyiérdekű vasút díjának; az önkormányzati tulajdonú víziközműből szolgáltatott ivóvíz díjának; az önkormányzati tulajdonú víziközmű által biztosított szennyvízelvezetés, szennyvíztisztítás és -kezelés díjának; a települési önkormányzat tulajdonában levő lakások bérének; a lakossági távfűtés és melegvíz-szolgáltatás díjának a megállapítása. Az Ártv. szabályai alapján a helyi önkormányzatok a közszolgáltatás legmagasabb hatósági árának rendeletben történő megállapítására rendelkeznek felhatalmazással, és a törvény 7–18. §-aiban meghatározza az ármegállapítás egyes garanciális szabályait. Az Ártv. hatálya alá tartozó hatósági árak többsége esetén a hatósági árnak az igénybe vett szolgáltatás mennyiségével és minőségével való arányossága érdekében a közszolgáltatásra vonatkozó külön törvények, illetőleg törvényi felhatalmazás alapján a szolgáltatás szakmai szabályainak meghatározására kibocsátott kormányrendeletek is állapítanak meg olyan rendelkezéseket, amelyeket az önkormányzatoknak a szolgáltatás díjának megállapítása során figyelembe kell venniük. Ilyen rendelkezéseket tartalmaz a lakásbérleti díjak megállapítására vonatkozóan a lakások és helyiségek bérletére, valamint elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 34. §-ának (2) bekezdése, távhő-, melegvíz-szolgáltatás díja tekintetében a távhőszolgáltatásról szóló 1998. évi XVIII. törvény 40–43. §-a. A vízi közművekkel végzett közüzemi szolgáltatások díjával kapcsolatosan a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény 13. §-a csak a fogyasztó díjfizetési kötelezettségéről rendelkezik, azonban a törvény e §-ának felhatalmazásán alapuló kormányrendelet a 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet a közszolgáltatás szakmai szabályozása keretében állapít meg egy sor olyan, a díjfizetésre, a szolgáltatás mennyiségének mérésére vonatkozó szabályt (pl. 8. §, 17–18. §, 23–24. §), amelyek egyúttal behatárolják az önkormányzat díj-megállapítási szabadságát is.
Ugyancsak több törvény ad felhatalmazást a helyi önkormányzatoknak arra, hogy rendeletükben szabályozzák a személyes szolgáltatást nyújtó közszolgáltatások térítési díját.
A személyes gondoskodást nyújtó szociális ellátások térítési díjának önkormányzati rendeletben történő megállapítására ad felhatalmazást a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. törvény 92. §-a, teszi ezt úgy, hogy a törvény 114–119. §-ai részletesen megállapítják a térítési díjak megállapításának szabályait. Ugyancsak térítési díj önkormányzati rendeletben történő megállapítására ad felhatalmazást a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény 124. §-a, ez a törvény is behatárolja az önkormányzat rendeletalkotási szabadságát e tekintetben azzal, hogy 115. §-ában meghatározza a térítésköteles szolgáltatások körét, és 117. §-ában meghatározza a térítési díj megállapításának szabályait.

4. Megállapítható tehát, hogy a törvényhozó nem tett eleget jogalkotói feladatának, nem határozta meg az önkormányzat díjmegállapítási jogkörének a Ptk 226. §-ában, valamint 685. §-ának a) pontjában előírt törvényi kereteit, a díjmegállapítási jogkör gyakorlásának törvényi garanciáit. A garanciális szabályok megállapításának hiánya miatt alkotmányellenes helyzet keletkezett, mert a Kötv. – eltérően más közszolgáltatások díjának megállapítását az önkormányzat rendeletalkotási jogkörébe utaló törvényi szabályozástól – az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütköző módon, korlátozás nélküli, az önkormányzatok számára teljes diszkrecionális jogkört biztosító felhatalmazást adott, amely lehetőséget nyújt arra, hogy az önkormányzat önkényesen, a polgári jogi jogviszony alanyainak jogait, jogos érdekeit és az Alkotmány 70/A. §-át sértő módon állapítsa meg a településtisztasági közszolgáltatás díját.
Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a díjmegállapítás garanciáinak törvényi szabályozása hiányában az önkormányzati rendeletek Alkotmánybíróság előtt való megtámadásának lehetősége sem nyújt kellő biztosítékot a szolgáltatást igénybevevők számára. Az Alkotmánybíróság az Abtv. alapján csak arra jogosult, hogy a rendeleti szabályozás alkotmányellenességét megállapítsa és az alkotmánysértő rendelkezést hatályon kívül helyezze, az alkotmányos megoldás feltételeinek megállapítása nem tartozik a hatáskörébe.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet valósított meg azáltal, hogy az egyes helyi közszolgáltatások kötelező igénybevételéről szóló 1995. évi XLII. törvény (a továbbiakban: Kötv.) nem szabályozta a hatálya alá tartozó közszolgáltatási díjak megállapításának garanciális szabályait. Az Alkotmánybíróság kellő időt kívánt biztosítani az alkotmánynak megfelelő rendelkezések megalkotására, ezért a jogalkotói feladat teljesítésére nyitva álló határidőt 2000. június 30-ban határozta meg.
Tekintettel arra, hogy a határozat a települési önkormányzatokat és a lakosság széles körét érinti, az Alkotmánybíróság elrendelte a Magyar Közlönyben történő közzétételét.

Alkotmánybírósági ügyszám: 35/E/1999–5.
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére