46/2000. (XII. 14.) AB határozat
46/2000. (XII. 14.) AB határozat1
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
2000.12.14.
Az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezésre, jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő:
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magyar Köztársaság 1999. évi költségvetéséről szóló 1998. évi XC. törvény 58. § (1) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 1999. január 1-jére – a törvény hatálybalépésének napjára – visszamenőleges hatállyal megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság a Magyar Köztársaság 1999. évi költségvetéséről szóló 1998. évi XC. törvény 58. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására vonatkozó indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról szóló 1997. évi XXIX. törvény 14. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság az alkotmányértelmezésre, valamint – az utólagos normakontroll hatáskörhöz jogkövetkezményként kapcsolódó – mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: 3.Kpt.) korábbi rendelkezései szerint az élet elvesztésért – az ott meghatározott jogosultaknak – egymillió forint összegű kárpótlás járt. E tekintetben a kárpótlás összegét korábban maga a kárpótlási törvény határozta meg. A 3.Kpt.-t módosító 1997. évi XXIX. törvény (a továbbiakban: 3.Kpt.mód.) az élet elvesztéséért járó kárpótlás eseteit [a 3.Kpt. 2. § (1) bekezdésében meghatározva] kibővítette, az összegszerűség tekintetében pedig akként rendelkezett, hogy a kárpótlás összegéről, a kifizetés rendjéről, határidejéről, ütemezéséről külön törvény rendelkezik. E külön jogszabály a Magyar Köztársaság 1999. évi költségvetéséről szóló 1998. évi XC. törvény (a továbbiakban: T.), amelynek az 58. § (1) bekezdése szerint az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény 2. §-ának (1) bekezdése alapján járó egyösszegű kárpótlás 30 000 forint.
Az Alkotmánybírósághoz T. 58. § (1) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatára és megsemmisítésére több indítvány érkezett.
1. Az egyik indítványozó szerint a T. 58. § (1) bekezdése diszkriminatív. Indokolásként az indítványozó kifejtette, hogy a törvényalkotó két jól elkülöníthető csoportot hozott létre. Az egyik, akiknek a 3.Kpt. eredeti szabályai szerint egymillió forintos kárpótlás jár, a másik, akiknek csupán harmincezer. E két csoport abban is elkülönül egymástól, hogy amíg az első részére nyitva álló határidő már letelt és az igények nagyobbrészt elbírálás alá kerültek, addig a második csoport vonatkozásában az igénybenyújtási határidő megnyílt. Az indítványozó szerint ez a megoldás a két csoport elbírálása közötti alkotmányellenes különbségtételt takarja jogi eszközökkel, hiszen a 3.Kpt. eredeti rendelkezése szerint kizárt volt, hogy a 3.Kpt.mód. alapján jogosultságot szerzettek korábban kárpótlási igényt nyújtsanak be. Az indítványozó úgy véli, hogy a két csoporthoz tartozó igények jogi alapja valójában ugyanaz (kárpótlás az élet elvesztéséért), ezért az összegszerűség által létrejött különbség az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe ütközik.
Az indítványozó kifejtette, hogy 1939. március 11-ét követően a zsidó vagy zsidó származású személyeket súlyos törvényi diszkriminációnak vetették alá, amely most a T. jelenlegi formájában tovább folytatódik. A megsemmisíteni kért rendelkezés – véleménye szerint – az Alkotmány 54. § (1) bekezdését, az egyenlő méltóságú személyként kezelés elvét is sérti.
2. Egy másik indítványozó előadta, hogy a 3.Kpt.mód. megjelenésekor – mivel abban összegszerűség nem szerepelt – ,,az érintettek nagy reményt fűztek hozzá''. Ennek alapján elindult az igények benyújtásához szükséges dokumentumok beszerzése, amely – különösen a külföldön lakó kérelmezők – tekintetében nagy költségekkel járt: több külföldi szervezet csak pénzért adott ki igazolást, sokan ügyvédet fogadtak, az aláírás mintákat hitelesíteni kellett stb. Az indítványozó szerint az Alkotmány 13. § (1) bekezdésébe foglalt tulajdonhoz való jogot sérti, hogy ,,többre jön ki a költség mint maga a kárpótlás'', úgy vélekedett, hogy a 3.Kpt.mód.-ban eleve meg kellett volna határozni a kárpótlás összegét, hogy a jogosult eldönthesse, kérelmét beadja-e.
3. A következő indítványozó szerint a T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott egyösszegű kárpótlás az Alkotmány 70/A. § (1) és (3) bekezdésébe ütköző módon ,,különbséget tesz magyar polgár és magyar polgár között, az 1938-tól 1945-ig tartó időszak diszkriminatív törvényeivel összhangban''.
4. Indítvány érkezett a T. 58. § (1) bekezdésével összefüggésben a jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására, valamint az Alkotmány értelmezésére.
Az indítványozó álláspontja szerint az emberi méltóságot sérti ,,a magyar hatóságok közreműködésével elpusztított szülők (testvérek) után járó'' kárpótlás összege, amely sérelem – véleménye szerint – ,,különösebb indokolás nélkül megáll''. Az indítványozó kifejtette, hogy az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján az ,,egyéb helyzet'' szerinti különbségtétel tilalmából az egyenlő mértékű kárpótláshoz való jog is következik, ezért a diszkrimináció tilalmába ütközik, hogy a 3.Kpt. korábbi rendelkezése szerint a jelenlegi 30 000 forint többszöröse illette meg az élet elvesztéséért kárpótlásra jogosultakat.
Az indítványozó a T. 58. § (1) bekezdése alkotmányossági vizsgálatát az Alkotmány 70/D. §-a és 70/E. §-a sérelme tekintetében is kéri. Az Alkotmány 70/D. §-ával összefüggésben az indítványozó kifejtette, hogy a törvény ,,megfosztja az érintetteket lelki egészségük egy részétől, hiszen az érintettek már évek óta – többek között – azért várják az Állam által beígért kárpótlást, hogy a hátralévő életükben e javak segítségével enyhülést szerezzenek fájdalmukra''. Az Alkotmány 70/E. §-a szerinti szociális biztonság jogával pedig – az indítványozó szerint – azért áll ellentétben a megsemmisíteni kért rendelkezés, mert egyrészt költségek keletkeztek az igénylőknél, amely meghaladja a követelést, másrészt az Alkotmány 70/E. §-a árvaság esetén is garantálja a megélhetéshez szükséges ellátást, a jelenlegi igénylők egy része pedig a sérelmet elszenvedők élő gyermekei. E tekintetben az indítványozó – feltehetően mint alkotmányértelmezést – kéri az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésébe foglalt ,,árvaság'' fogalmának definiálását.
Az indítványozó a nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatát – T. 58. § (1) bekezdése tekintetében – az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett Párizsi Békeszerződés – faji, vallási diszkriminációt tiltó – 2. cikk 2. pontjával való ellentét miatt kéri.
Végül az indítványozó a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását azzal indokolja, hogy ,,amennyiben az Alkotmánybíróság megállapítja az alkotmányellenességet és/vagy a nemzetközi szerződésbe ütközést, és megsemmisíti a törvényhelyet, az Országgyűlés mulasztásba kerül a kárpótlási kérdésben való határozathozatal hiánya miatt''.
Az indítványozó a jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközése és az Alkotmány értelmezése hatáskörökben előterjesztett kérelme tekintetében – mivel e hatáskörökben az eljárást csak meghatározott közjogi méltóságok indítványozhatják – arra kérte az Alkotmánybíróság elnökét, hogy az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 23. § (1) bekezdése alapján az indítványt az előterjesztésre jogosultaknak küldje meg.
5. Egy másik indítványozó szerint a T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott kárpótlási összeg ,,összeegyeztethetetlen az egyenlő elbánás alkotmányos követelményével''. Véleménye, hogy a korábbi szabályozás által biztosított egymillió forintos kárpótlás helyett a T. által meghatározott harmincezer forint, a faji-vallási okokból meggyilkoltak még élő hozzátartozóinak súlyos diszkriminációját eredményezi.
6. Indítvány érkezett a T. 58. § (1) bekezdésén túl, a 3.Kpt.mód. 14. § (1) bekezdésének vizsgálatára is. Ez utóbbi rendelkezés értelmében: ,,E törvény a kihirdetést követő 30. napon lép hatályba, rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.'' Az indítványozó szerint e rendelkezés a jogbiztonságot sérti, mert nem írja elő, hogy azon ,,kivételes esetekben, amelyekben az eredeti 1992. évi XXXII. törvény a kárpótlást kérő számára előnyösebb volt, de az ügy elbírálása még nem záródott le, az eredeti törvény alkalmazandó''. Az indítványozó alkotmánybírósági határozatra hivatkozva úgy ítéli meg, hogy az új törvényi szabályozás az érintettekre nézve csak kedvezőbb lehet.
Az indítványozó a T. 58. § (1) bekezdésével kapcsolatban – többek között – úgy vélekedik, hogy ,,a 30 000 Ft-os nevetséges 'kárpótlás' megszavazása az elpusztítottak emlékének a Magyar Állam által való meggyalázása, s mint ilyen is alkotmánysértő''. Véleménye, hogy diszkriminatív az a kárpótlás, ami nem éri el reálértékben az 1992-es egymilliónak legalább a felét.
7. A T. 58. § (1) bekezdése alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára indítványt nyújtott be a legfőbb ügyész is.
A legfőbb ügyész véleménye, hogy a 3.Kpt.mód. abban a tekintetben, ahogy meghatározza az élet elvesztéséért járó kárpótlás eseteit és a kárpótlásra jogosult hozzátartozók körét, nem alkotmányellenes, megfelel az 1/1995. (II. 8.) és a 22/1996. (VI. 25.) AB határozatban megállapított alkotmányossági követelményeknek. Ezzel szemben a T. 58. § (1) bekezdésében megállapított 30 000 forintos kárpótlás ,,az összeg rendkívül alacsony voltára tekintettel, önmagában is sérti az emberi méltóságot, mind általában, különösképpen pedig az életüktől jogtalanul megfosztottak és túlélő hozzátartozóik vonatkozásában''. Álláspontja, hogy a T. 58. § (1) bekezdése sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdésbe foglalt alapjogot.
A legfőbb ügyész szerint a T. 58. § (1) bekezdése az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével is ellentétben áll. A diszkrimináció tilalmának sérelmét az indítványozó abban látja, hogy ha a kárpótlási igényt a 3.Kpt.mód. hatálybalépéséig még nem bírálták el, akkor azokban az esetekben is csak 30 000 forint kárpótlás jár, amelyekben korábban egymillió forint. Ezzel szemben, ha a 3.Kpt.mód. hatálybalépése előtt jogerős határozattal már elbírálták az igényt, akkor egymillió forintos kárpótlás járt.
Az indítványozó a 22/1996. (VI. 25.) AB határozatot elemezve arra a következtetésre jutott, hogy az Alkotmánybíróság e határozatban nem adott ,,korlátlan felhatalmazást'' a törvényhozónak arra, hogy a kárpótlás összegét tetszőleges nagyságban állapítsa meg. Összevetve mindezt a 3.Kpt.mód. által megállapított, az összegszerűség meghatározását külön törvényre utaló rendelkezéssel az indítványozó arra a következtetésre jutott, hogy a törvényhozónak lehetősége lett volna a kárpótlás kifizetésének határidejét és ütemezését is meghatározni. Az ütemezett kifizetéssel az ,,ország teherbíró képességét'' figyelembe véve olyan összeget lehetett volna meghatározni, amely nem eredményezne a kárpótlásra jogosultak között önkényes megkülönböztetést, és nem sértené az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos elvét.
A legfőbb ügyész a nemzetközi szerződésbe ütközés tekintetében az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett, Párizsban, 1947. évi február hó 10. napján kelt békeszerződés (a továbbiakban: Párizsi Békeszerződés) 2. cikk 2. pontját, továbbá az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1996. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 2. cikkének 1. pontját, illetve 26. cikkét jelölte meg. E rendelkezések a faji, vallási vagy ideológiai alapon történő megkülönböztetést tiltják.
A legfőbb ügyész a fentebb kifejtettek alapján kérte a T. 58. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.
II.
1. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 20. §-a értelmében: ,,Az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa alapján jár el.'' Az Abtv. 23. § (1) bekezdése szerint: ,,Az Alkotmánybíróság elnöke a nem jogosult által előterjesztett indítványt megküldi az indítványozásra jogosult szervnek, a nyilvánvalóan alaptalan indítványt pedig elutasítja.''
A nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálata és az Alkotmány rendelkezéseinek értelmezése tekintetében az indítványozási jogosultságot az Abtv. 21. § (3) és (6) bekezdései határozzák meg. Az Alkotmánybíróság elnöke a nem jogosult által előterjesztett indítványt az Abtv. fenti szabályai alapján megküldte az Országgyűlés elnökének, a Magyar Köztársaság elnökének, a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszternek, az Állami Számvevőszék elnökének, a Legfelsőbb Bíróság elnökének és a legfőbb ügyésznek. Az Abtv. 21. § (3) és (6) bekezdésében meghatározott közjogi méltóságok közül a legfőbb ügyész terjesztett elő – a már ismertetett tartalmú – indítványt nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatára.
2. Az Alkotmánybíróság az indítványokat észrevételezés céljából megküldte a pénzügyminiszternek.
III.
1. Az indítványozók által megjelölt alkotmányi rendelkezések szerint:
,,13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.''
,,54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.''
,,70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.''
,,70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.''
,,70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.''
2. A 3.Kpt. – 3.Kpt.mód.-dal megállapított – rendelkezései értelmében:
,,2. § (1) Egyösszegű kárpótlás jár az élet elvesztéséért, ha
a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet, vagy
b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntető ügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt,
c) a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztette életét,
(2) A kárpótlás összegéről, a kifizetés rendjéről, határidejéről, ütemezéséről külön törvény rendelkezik.
(3) A kárpótlásra az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő gyermeke és az élő szülő, ezek hiányában – a kárpótlás összegének felére – az élő testvér jogosult.
(4) Több jogosult esetén a kárpótlás összegét az özvegy, a gyermekek és a szülők között csoportonként és a csoporton belül egyenlő arányban kell felosztani. Ezt a rendelkezést kell alkalmazni arra az esetre is, ha a kárpótlásra több testvér jogosult.
(...)
(7) Ha az egyösszegű kárpótlást az (1) bekezdés d) pontja alapján vagy olyan sérelem miatt állapítják meg, amely a szabadságelvonás alatt (3. §) történt, a túlélő házastársat (özvegyet) választása szerint illeti meg vagy az egyösszegű kárpótlás, vagy a sérelmet elszenvedő deportálása, kényszermunkára hurcolása, szabadságelvonása miatt járó kárpótlás, feltéve, hogy a jogosultságot mindkét jogcímen jogerősen megállapították. A túlélő házastárs a választását a második jogcímet megállapító jogerős határozat kézhezvételét, illetőleg – ha ez később történik – a (2) bekezdésben említett törvény hatálybalépését követő 30 napon belül jelentheti be írásban az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalnak. Ha a túlélő házastárs bejelentést nem tesz, a korábban jogerőre emelkedett határozat alapján jár a kárpótlás.''
3. A 3.Kpt.mód. önálló szabályai szerint:
,,11. § (1) Ha a túlélő házastárs a Tv. 2. §-ának (7) bekezdése alapján az egyösszegű kárpótlást választja, de a választást megelőzően már kárpótlást kapott azért a szabadságelvonásért, deportálásért, kényszermunkára hurcolásért, amely alatt a sérelmet szenvedett meghalt, a (2)–(6) bekezdést kell alkalmazni.
(2) Ha a túlélő házastárs (özvegy) a részére megállapított egyösszegű kárpótlás összegét elérő címletértékű kárpótlási jegyet, kis összegű kárpótlást [Tv. 8. § (1) és (2) bekezdés] kapott, az egyösszegű kárpótlást teljesítettnek kell tekinteni. Ha az egyösszegű kárpótlást az előbb említettek nem érik el, a különbözetet ki kell fizetni.
(3) Ha a túlélő házastárs a kárpótlási jegyeit az OKKH-nak visszaszolgáltatta, akkor a neki megállapított egyösszegű kárpótlást részére ki kell fizetni, a kárpótlási jegyek egy részének visszaszolgáltatása esetén az egyösszegű kárpótlás arányos része jár.
(4) Az egyösszegű kárpótlást teljesítettnek kell tekinteni, ha a túlélő házastársnak (özvegynek) kárpótlásként életjáradékot állapítottak meg.
(5) Ha a kifizetett életjáradék a túlélő házastársnak (özvegynek) járó egyösszegű kárpótlás összegét nem éri el, akkor – a (4) bekezdésben foglaltaktól eltérően – részére a különbözetet ki kell fizetni, feltéve, hogy a választásra vonatkozó bejelentésében ezt kéri. Ez esetben az életjáradék további folyósítását meg kell szüntetni.
(6) E § alkalmazásában – a (4) bekezdés kivételével – csak azt a kárpótlást lehet figyelembe venni, amelyet azért a sérelemért állapítottak meg, amely során a sérelmet szenvedett meghalt.''
(...)
,,14. § (1) E törvény a kihirdetését követő 30. napon lép hatályba, rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.''
4. A T. megsemmisíteni kért rendelkezése értelmében:
,,58. § (1) Az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény 2. §-ának (1) bekezdése alapján járó egyösszegű kárpótlás 30 000 forint.
(2) A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság a kárpótlást a jogerős és végrehajtható határozat hozzá érkezésétől számított 30 napon belül fizeti ki.''
IV.
Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai okból megfosztottak kárpótlásáról ezidáig két határozatot hozott. Az 1/1995. (II. 8.) AB határozatban (a továbbiakban: 1.Abh.) utólagos normakontroll hatáskörben bírálta el a 3.Kpt. eredeti szövegével kapcsolatos alkotmányossági problémákat, míg a 22/1996. (VI. 25.) AB határozatban (a továbbiakban: 2.Abh.) – az 1.Abh.-ban megállapított alkotmányellenesség kiküszöbölését célzó – törvényjavaslat alkotmányellenességének előzetes vizsgálatát végezte el.
1. Az Alkotmánybíróság mindkét határozatban hangsúlyozta, hogy szemben a tulajdoni kárpótlással az államot az elmúlt rendszerek személyi sérelemokozásáért kárpótlási kötelezettség – a jogállami alkotmányt megelőző kötelezettségvállalás hiányában – még részlegesen sem terhelte. A személyi sérelmek miatti kárpótlások jogi bázisát az Alkotmány ,,utáni'' ún. semmisségi törvények teremtették meg annak kimondásával, hogy az Alkotmány ,,előtti'' törvénytelen elítélések semmissé nyilvánítása után az érintettek kárpótlásáról külön törvénynek kell rendelkezni. (ABH 1995. 31, 44, 55.) A 3.Kpt. kihirdetéskori rendelkezései azonban a kárpótolandók körét ennél eredetileg is szélesebben határozták meg. Az Alkotmánybíróság tehát a vizsgálat során mindig szem előtt tartotta, hogy az állam – az Alkotmány alapján – nem volt köteles az életüktől és a szabadságuktól megfosztottaknak kárpótlást adni. (ABH 1996. 89, 104.) Ha a törvényhozás viszont jogosultágokat állapít meg, a mindenkori szabályozás összefüggései alapján az alkotmányossági vizsgálat elvégezhető.
2. Az Alkotmánybíróság – a fentiekkel összhangban – a 3.Kpt. vizsgálata során rámutatott, hogy mivel az állam a múlt rendszerekben elkövetett személyi sérelemokozásokért a jogállami alkotmányt megelőző időre, visszamenőlegesen állapítja meg a kárpótlási kötelezettségét – éspedig úgy, hogy a kizárt, elévült és egyéb okból érvényesíthetetlen, illetőleg eredetileg nem is létezett jóvátételi igényeket a semmisségi törvényhozás során kilátásba helyezett kárpótlási kötelezettséggel közös nevezőre hozza – a kifogásolt törvénynek (3.Kpt.) meghatározó jogalapja a méltányosság. A személyi sérelemokozásokért járó kárpótlás ezért ex gratia jellegű, visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a személyi sérelemokozások jóvátételére. Ez az egységes jogalap bizonyos személyi sérelemokozások ténye, függetlenül attól, hogy azokért járt-e eredetileg kárpótlás és az milyen okból volt érvényesíthetetlen, illetőleg hogy a sérelemokozás a semmisségi törvények hatálya alá esik-e vagy sem. (ABH 1995. 31, 45.)
Az Alkotmánybíróság azt is hangsúlyozta, hogy a személyi sérelemokozásokért megállapított kárpótlás igazságosságát, helyességét sem vizsgálhatja. Tekintettel a visszamenőleges kárpótlás döntően ex gratia jellegére, a törvény személyi hatálya tárgyában tágabb a törvényhozó alkotmányos mozgástere és szabadsága, mint a tulajdoni sérelemokozásokkal kapcsolatos kárpótlási törvényeknél volt. (ABH 1995. 31, 52.) Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a múlt rendszerekben személyi sérelmet szenvedettek köre lényegében meghatározhatatlan, felmérhetetlen, mert gyakorlatilag bárkire, aki a múlt rendszerekben Magyarországon élt, érvényes lehet, hogy anyagi kihatású vagy pusztán személyi sérelem érte. (ABH 1996. 89, 99.)
3. A személyi kárpótlással kapcsolatos alkotmányossági problémák – csakúgy mint a jelen ügyben – a kedvezményezettek körére, a juttatás mértékére vonatkoztak. Az alkotmányossági kérdések elbírálásnál irányadó mércét – figyelemmel arra, hogy nem eleve jogosultakról van szó – az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdés és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése egymásra vonatkoztatása alapján alakította ki:
Az Alkotmánybíróság a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatában rámutatott: Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében megfogalmazott megkülönböztetési tilalom értelmezésével az is megállapítható: a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, még a végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni. (ABH 1990. 46., 48.) A 16/1991. (IV. 20.) AB határozat szerint a pozitív diszkrimináció elvi határa: az egyenlő méltóságú személyként kezelés feltétlen betartása, illetve az Alkotmányban megfogalmazott alapjogok meg nem sértése. Az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy ha nem eleve jogosultak megkülönböztetéséről van szó, akkor csak az követelhető meg, hogy a nem egyenlő kezelésnek ésszerű oka legyen, azaz az ne minősüljön önkényesnek. (ABH 1991, 58, 62.)
Az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban összegezte álláspontját a tulajdoni kárpótlás során követett gyakorlata vonatkozásában, s megállapította, hogy a kárpótlási ügyekben az Alkotmánybíróság ítélkezésének állandó és következetesen alkalmazott tétele volt az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos szempontja. Rámutatott, hogy a személyi sérelemokozásokért járó kárpótlás szabályainak vizsgálata során az Alkotmánybíróságnak természetesen fel kell használnia a tulajdoni kárpótlás során alkalmazott (kialakított) mércét, mindazonáltal itt minőségileg új a probléma, amely a felhasználhatóság korlátait is jelenti. Az Alkotmánybíróság úgy vélte, hogy a személyi sérelemokozásoknál az objektív szempontok megragadása alig lehetséges, a jogosulti csoportképzés alkotmányosságának a megítélése, az egyenlő méltóságú személyként kezelés tesztjének alkalmazása is rendkívül összetett. (ABH 1995. 31, 42.)
Az 1.Abh.-ban, illetve a 2.Abh.-ban alkalmazott mérce figyelembe veszi a törvényhozó szélesebb mérlegelési jogkörét. (Ez fakad abból, hogy ebben a körben kárpótlási kötelezettség az Alkotmány alapján nem állt fenn, továbbá a juttatás ex gratia jellegéből, illetve annak következménye, hogy az ország gazdasági helyzetét – a kárpótlásra fordítható fedezet korlátozott volta miatt – a kárpótlásra jogosultak csoportjainak meghatározásakor figyelembe lehet venni.)
A fentiekből, illetve az 1.Abh. és 2.Abh. megállapításaiból az következik, hogy amikor a 3.Kpt.-vel kapcsolatban – akár a jogosulti kört, akár a juttatás mértékét illetően – a megkülönböztetés tilalma merül fel, akkor nem alapjogok, sőt meghatározóan nem is alanyi jogosultságok közötti megkülönböztetésről van szó, a megkülönböztetés a pozitív diszkrimináción belül marad, ezen belül vizsgálandó. [A mérce sajátosságát jól kifejezi az 1.Abh. megállapítása: az alkalmazott megoldás alkotmányossága nem jelenti azt, hogy minden más megoldás alkotmányellenes lenne. (ABH 1995. 31, 48.)]
V.
1. Az indítványozók a T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott 30 000 forintot elsősorban a 3.Kpt. eredeti szövege által megállapított 1 millió forintos kárpótláshoz képest tartják alkotmányellenesnek. Az Alkotmánybíróságnak ezért elsőként azt kellett eldöntenie, hogy ez a viszonyítás alapja lehet-e az alkotmányossági vizsgálatnak.
A 3.Kpt. eredetileg az élet elvesztésért két esetben ígért kárpótlást. A törvény hatálybalépéskori szövege szerint:
,,2. § (1) Egy összegű, 1 000 000 forint kárpótlás jár az élet elvesztéséért, ha
a) a magyar bíróság törvénysértő vagy semmissé nyilvánított ítélete alapján hajtották végre a halálos ítéletet, vagy
b) a sérelmet elszenvedő a büntetőeljárás vagy a büntetőügyben hozott ítélet végrehajtása során olyan módon vesztette életét, hogy a halál bekövetkezésének kétséget kizáró oka az eljáró magyar hatóság szándékos közreműködése volt.
(2) Az (1) bekezdésben említett kárpótlásra az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő gyermeke és a még élő szülő, ezek hiányában – 500 000 forint kárpótlásra – az élő testvér jogosult.''
A törvény, a 20. § (2) bekezdésében az élet elvesztésért járó kárpótlás további eseteiben külön törvény megalkotását helyezte kilátásba.
Az indítványozók által vizsgálni kért alkotmányossági problémák kapcsán az Alkotmánybíróság a következőkből indult ki:
Az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban önmagában nem találta alkotmányellenesnek a 3.Kpt. 2. § (1) bekezdése szerinti csoportképzést. Az eredetileg meghatározott két esettel kapcsolatban az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a törvény egészének személyi hatályához – az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak köréhez – képest az egyösszegű kárpótlásra jogosultság megállapításánál a törvény szerinti csoportképző ismérv: a magyar igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése által érintett személyi kör. A feltételrendszerbe bevont további szempont tehát a formális büntetőeljárás, s az ennek során elkövetett törvénysértés, amely az élet elvesztéséhez vezetett. (ABH 1995. 31, 53.) Az Alkotmánybíróság rámutatott, hogy a formális büntetőeljárás, illetőleg végrehajtás szempontjával a törvényhozó megmaradt a sérelemokozások körülményei szerinti különbségtétel objektív ismérveinél, és az, hogy a magyar igazságszolgáltatás működésének zavarait, működési rendellenességét mint közös ismérvet a kárpótlás feltételrendszerébe iktatta, nem önkényes és nem ésszerűtlen megkülönböztetés, és nem sérti az egyenlő elbánás alkotmányos követelményét. (ABH 1995. 31, 54.) Tehát a formális büntetőeljárás ismérveinek alkalmazása, az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése mint csoportképző ismérv elfogadható, az e körbe tartozók a csoportképzés szempontjából homogénnek tekinthetők. E megoldás alkotmányosságához azonban hozzátartozik, hogy a törvényhozónak gondoskodnia kell mindazok (a második csoport) kárpótlási jogosultságának a megállapításáról, akik büntetőeljáráson kívül, de az akkori törvények szerint bűncselekménynek minősülő hatósági magatartás miatt szenvedtek el jogsérelmet. (ABH 1995. 31, 55.) Ezen második csoport jogosultságát a törvény eredeti 20. § (2) bekezdése elismerte, illetve külön törvény formájában ,,ígérvénnyé'' tette.
Az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban a 3.Kpt. 2. § (1) bekezdésében meghatározott (első) csoporttal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy a külön kezelés indokát az igazságszolgáltatás diszfunkcionális működése mint az Alkotmányban gyökerező kártérítési alap adta meg. Az Alkotmánybíróság többször rámutatott, hogy a büntetőeljárással való visszaélés a jogállamiság legsúlyosabb tagadása (ABH 1995. 31, 54.). Az Alkotmánybíróság kimondta, hogy nem ésszerűtlen a magyar igazságszolgáltatás szervei diszfunkcionális működésének és a büntetőeljáráson kívüli bűncselekményeknek a különválasztása, mert az előző csoportokra érvényes érvek az utóbbiakra ugyanúgy nem vonatkoznak. Ez utóbbiak kárpótlása céljából a jogalkotó újabb törvény hozatalának kötelezettségét határozta meg. (ABH 1995. 31, 55.).
Mindennek a jelen ügy szempontjából azért van relevanciája, mert eredetileg a törvény szövegében szereplő 1 millió forintos kárpótlás az első csoporthoz tartozott. Az Alkotmánybíróság a 2.Abh.-ban eleve nem ezt az összeget vette alapul (mint a mérték tekintetében az egyetlen alkotmányos megoldást). Az Alkotmánybíróság által a 2.Abh.-ban vizsgált törvényjavaslat az élet elvesztéséért – az ott meghatározott körben – 300 000 forint egyösszegű kárpótlást helyezett kilátásba. A törvényjavaslat szerint viszont hatályban maradt volna az eredetileg meghatározott körben az 1 millió forintos kárpótlás. Ezen alkotmányellenesség kiküszöbölésére az Alkotmánybíróság azt hangsúlyozta, hogy az újraelosztás során megállapítható (az eredetileg meghatározott 1 millió forintnál lényegesen kevesebb) összegnek mind a négy tényállásra (tehát az első és a második csoportra egyaránt) egységesnek kell lennie. (ABH 1996. 90, 103.)
Így az Alkotmánybíróság jelen ügyben mindenekelőtt azt emeli ki, hogy az a tény, hogy a törvényhozó eredetileg csupán szűk – alkotmányosan indokolható – körben (és a jogosultak szűk csoportjára tekintettel magas összegben) határozta meg az élet elvesztéséért járó kárpótlás mértékét, még nem jelenti azt, hogy ez a mérték az a viszonyítási pont, amelyhez az újraelosztás során a jogosultak további körének egyidejű bevonásával igazodni kell.
2. A 2.Abh.-t követően az Országgyűlés elfogadta a 3.Kpt. mód.-ot, amelyben újraszabályozta az élet elvesztéséért járó kárpótlás eseteit, a kárpótlásra jogosultak körét, meghatározta továbbá a deportálásért, illetve a kényszermunkára hurcolásért járó kárpótlást. A 3.Kpt.mód. az élet elvesztéséért járó kárpótlás eseteit a 2.Abh.-ban foglaltak szerint rendezte. A 2. § (1) bekezdés a) és b) pontjaiban meghatározott okokat (első csoport) kiegészítette a c) és a d) pontokkal (meghatározva ezzel a második csoportot). E szerint: ,,Egyösszegű kárpótlás jár az élet elvesztéséért, ha
(...)
c) a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztette életét,
E módosítás, illetve kiegészítés következtében a törvényhozó – a 2.Abh.-ban foglaltaknak megfelelően – a négy tényállást közös nevezőre hozta, mindkét csoportra egységes szabályokat állapított meg.
Ugyanakkor a 3.Kpt.mód – a 2.Abh.-ban vizsgált törvényjavaslattal ellentétben – nem határozta meg az egyösszegű kárpótlás mértékét; a 2. § (2) bekezdés az összegszerűség, a kifizetés rendje, határideje és ütemezése meghatározását külön törvényi szabályozásra utalta.
Az Alkotmánybíróság a 2.Abh. rendelkező része 6. pontjában a következőket fogalmazta meg: ,,Ha annak érdekében, hogy a törvény megfeleljen az alkotmányossági követelményeknek, a kárpótolandók körét lényegesen – többszörösére, sőt nagyságrenddel – meg kell növelni, nem ellentétes az Alkotmánnyal, ha a törvényhozó a kárpótlásra szánt összeget újra megállapítja és újra elosztja, s ennek következtében ugyanazért a sérelemért járó kárpótlás nagysága lényegesen kevesebb lesz, mint az eredetileg megállapított kárpótlási összeg...'' (ABH 1996. 90.) Az Alkotmánybíróság ezen megállapításaival a 3.Kpt.mód. által megállapított törvényszövegnek nemcsak a már ismertetett a 2. § (2) bekezdése (az újraelosztást szabályozó törvény meghozatalának kilátásba helyezése) hozható összefüggésbe, hanem a 3.Kpt.mód. következő szabályai is: A 14. § (4) bekezdés szerint ,,a Tv. 2. §-a alapján járó kárpótlás teljesítésére a költségvetésről szóló törvényben 1998. évre kell 3 milliárd forintot biztosítani.'', a 14. § (7) bekezdés értelmében pedig ,,a Tv. 2. §-ának (2) bekezdésében említett törvényre vonatkozó javaslatot a Kormánynak a kárpótlási igény bejelentésére szolgáló határidő [7. § (2) bekezdés] elteltét követő 3. hónapon belül kell az Országgyűlés elé terjesztenie.'' [A 3.Kpt.mód. 14. § (7) bekezdésében található, az új törvény beterjesztésére vonatkozó 3 hónapos határidőt az 1998. évi XXXIII. törvény 66. §-a általi módosítás 12 hónapra hosszabbította.]
A fentiek alapján megállapítható, hogy a 3.Kpt.mód. – a 2.Abh. idézett megállapításával összhangban – rendelkezett a pénzügyi háttér megteremtésének első lépéseiről is (az 1998. évre szánt 3 milliárd forinttal), kimondta, hogy az 1998-as költségvetés összeállításakor erre figyelemmel kell lenni, a költségvetési törvényben ezt az összeget biztosítani kell. A 3.Kpt.mód. szövegének értelmezése alapján egyértelműen megállapítható az is, hogy a 14. § (7) bekezdésében – a 14. § (4) bekezdése szerinti költségvetési törvény mellett – külön [a 2. § (2) bekezdése szerinti] törvény megalkotását tartotta szükségesnek. Tehát a 3.Kpt.mód. szövegszerű értelmezése alapján a törvényalkotó lehetőséget kapott, hogy akár két, tárgy szerint elváló szabályozás útján [egyrészt a pénzügyi keretet megállapító költségvetési, törvény(ek)ben, másrészt az újraelosztás részletszabályait konkretizáló – a 2. § (2) bekezdés és 14. § (7) bekezdés szerinti – törvényben] tegyen eleget alkotmányos feladatának.
3. A 3.Kpt.mód. által megállapított kárpótlást ,,életre keltő'' törvény, az 1999. évi költségvetést tartalmazó T., amelynek 58. § (1) bekezdése a 3.Kpt. 2. § (1) bekezdése szerinti (tehát elméletben az élet elvesztésének mind a négy esetére vonatkozó) egyösszegű kárpótlást 30 000 forintban állapította meg. A T. a személyi sérelemokozásért járó kárpótlás kérdését egy más rendelkezésében is érinti. A T. 81. §-a módosította a nemzeti gondozásról szóló 1992. évi LII. törvényt is, a 2. § (2) bekezdését az alábbiak szerint állapította meg: ,,Nem jogosult az (1) bekezdésben említett nemzeti gondozási díjra az, aki az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvénynek (3.Kpt.) az azt módosító 1997. évi XXIX. törvény (3.Kpt.mód.) hatálybalépése előtt – 1997. június 7-ig – hatályban volt 2. §-a szerint kapott kárpótlást.'' Ez a módosítás tehát az 1 millió forintos – már kifizetett – egyösszegű kárpótlás és a nemzeti gondozási díj viszonyát rendezi.
A fenti tényállás alapján (mind a határidők, mind pedig a jogszabályi változások összefüggései szerint) megállapítható, hogy a törvényalkotó a T. megalkotásával az élet elvesztéséért járó kárpótlásra vonatkozó szabályozást lezárta.
Az egyik indítványozó a T. 58. § (1) bekezdésével összefüggésben felvetette, hogy a Kpt. 2. § (2) bekezdése a kifizetés ütemezéséről szól, ezzel szemben a megsemmisíteni kért rendelkezésből ennek ellenkezője következik.
Az Alkotmánybíróság a kárpótlási folyamat egészét tekintve többször hangsúlyozta, hogy nem emelhető kifogás az ellen, ha a kárpótlás szakaszoltan történik [16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991. 58, 64]. Ezt a megállapítását az Alkotmánybíróság az 1.Abh.-ban a személyi sérelemokozással kapcsolatos kárpótlás tekintetében is fenntartotta (ABH 1995. 31, 49.). Az Alkotmánybíróság szerint ebből az is következik, hogy nem emelhető kifogás az ellen sem, ha az adott törvény (saját maga) ad ,,felhatalmazást'' újabb törvény(ek) megalkotására (jelen ügyben a kárpótlás kifizetésének ütemezésére), majd a törvényhozó mégsem a szakaszolt szabályozási technika mellett dönt, hanem egyszerre rendezi fennmaradt szabályozási kötelezettségét. Ez mint lehetséges jogi megoldás a törvényhozó szabadságába tartozik.
Az egyösszegű kárpótlás mértékét a T. 58. § (1) bekezdése véglegesen állapította meg, ezért szükségtelenné (és fogalmilag is lehetetlenné) vált e tárgyra vonatkozó további szabályok megalkotása.
4. A jelen ügyben vizsgálandó alkotmányossági kérdés, hogy a T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott – az élet elvesztéséért járó kárpótlási folyamatot a szabályozás szintjén lezáró – rendelkezés sérti-e az egyenlő méltóságú személyként kezelés elvét.
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az élet elvesztéséért járó kárpótlás mértékének (összegszerűségének) önmagában nincs alkotmányossági mércéje. Az Alkotmány 54. § (1) bekezdésébe és a 70/A. § (1) bekezdésébe foglalt jogok sem tartalmaznak önálló – a szabályozástól független – mércét az összegszerűség megítélésére. A személyi sérelemokozások miatti kárpótlás körében jelentkező alkotmányossági problémák megítélésre az Alkotmánybíróság e határozat IV/3. pontjában bemutatott (e tárgykörben irányadó) módszert dolgozta ki. Ennek lényege, hogy az egyenlő méltóságú személyként kezelés a sérelem súlyával arányos kárpótlásban testesül meg. Így az alkotmányossági kérdések eldöntésekor az Alkotmánybíróság mindig tekintettel volt az akkor hatályos szabályozás egyéb rendelkezéseire is. A T. 58. § (1) bekezdésének alkotmányossági megítélésekor tehát alapvető jelentősége van annak, hogy a (módosított) 3.Kpt. milyen jogcímeket, és ahhoz kapcsolódva milyen egyéb jogosultságokat határoz meg.
4.1. Az Alkotmánybíróság a 2.Abh.-ban – az élet elvesztéséért és a szabadságelvonásért járó kárpótlással összefüggésben – megállapította: ,,A szabadságtól megfosztás ugyan felfogható általánosságban egy sérelemfajtának, a rabságban tartásnak azonban a valóságban a sérelem súlyosságát, a szenvedés nagyságát tekintve olyan ténylegesen különböző tipikus módjai fordultak elő, amelyek nemcsak megengedhetővé tették, de alkotmányosan meg is követelték az eltérő kárpótlást. Ez volt a 3.Kpt. korábbi alkotmányossági vizsgálatának eredménye is.
Ha azonban a fogvatartás halált okozott, eme ,,eredmény'' véglegességét és abszolút súlyát tekintve jelentőségét veszti a halált megelőző sérelmek és szenvedések különbözősége. Ez a veszteség minden korábbi sérelmet abszorbeál.
Elméleti oldalról, és az Alkotmánybíróságnak a halálbüntetés- és az abortusz-határozatban kifejtett álláspontjából kiindulva az élethez való jog abszolút volta is lehetetlenné teszi az élet elvételének különböző megítélését egy olyan kárpótlási rendszerben, amely nem a felelősségre, hanem az okozott kárra épül. 'Az egyenlő méltósághoz való jog az élethez való joggal egységben azt biztosítja, hogy ne lehessen az emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni.' (ABH 1991, 309.). Az elhunytak életének egyformán mérhetetlenül értékes voltát tekintve nem is vethető fel semmilyen különbségtétel aszerint, hogy milyen tényleges körülmények között haltak meg, vagy hogy milyen ideológiákat követő rendszer vitte őket halálba.'' (ABH 1996. 89, 100–101.)
A jelen ügyre vonatkozóan még egy lényeges megállapítást kell kiemelni az idézett határozatból:
,,Nem indokolható, hogy a halálért járó kárpótlás mellett e csoportokban a szabadságelvonásért külön összeg jár.'' (ABH 1996. 89, 103.)
Az Alkotmánybíróság mind az 1.Abh.-ban, mind a 2.Abh.-ban alapvetően a sérelem súlyát vizsgálta az egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos elve érvényesítésekor. Ennek figyelembevétele nyilvánvaló volt akkor, amikor az 1.Abh.-ban alkotmányellenesnek ítélte a deportálások és a kényszermunkára hurcolások puszta szabadságelvonásnak minősítését (ABH 1995. 31.), de ez nyilvánvaló a fenti megállapítások alapján is, nevezetesen: az élet elvesztése a legsúlyosabb sérelem, ez a veszteség minden korábbi sérelmet abszorbeál. Így a törvényhozásnak a kárpótlási jogosultság meghatározásakor a fent bemutatott ,,elemeket'' figyelembe kell vennie, fenn kell tartania a sérelem súlyához igazodó kárpótlás egymásra épülő jellegét.
Az Alkotmánybíróság ezért jelen ügyben nem kerülhette el, hogy a mérték tekintetében összevesse az élet elvesztéséért járó kárpótlást a szabadságelvonásért járó kárpótlással (tehát azt, hogy a 3.Kpt. hatályos szabályaiban a T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott összeg kifejezi-e a sérelem súlyához igazodó kárpótlás követelményét). Az élet elvesztéséért járó kárpótlás és a szabadságelvonásért járó kárpótlás ,,mértékbeli'' összehasonlíthatóságát maga a 3.Kpt.mód. teremti meg azzal, hogy a szabadságelvonás (kényszermunka, deportálás) során életüket vesztettek kárpótlásáról külön is rendelkezik. A jogosulti kör pedig a túlélő özvegyek tekintetében azonos. Az ugyanazon sérelemokozás (végső soron az élet elvesztése) miatt, ugyanazon jogosultakra irányadó törvényi rendelkezések megfelelő alapot teremtenek arra, hogy – jelen ügyben – ez a viszonyrendszer is bekerüljön az Alkotmánybíróság vizsgálati körébe.
A T. 58. § (1) bekezdése szerint az élet elvesztéséért 30 000 forint egyösszegű kárpótlás jár.
A szabadságvesztésért járó kárpótlással összefüggésben a kárpótlás mértékének kiszámításánál alkalmazandó alapösszeget a 3.Kpt. végrehajtására kiadott 111/1992. (VII. 1.) Korm. rendelet határozza meg, amelynek – a 80/2000. (VI. 8.) Korm. rendelettel módosított 7. §-a – értelmében ,,A Tv. 7. § (1) bekezdésében említett alapösszeg 2000-ben 36 940 forint.'' A szabadságelvonásért járó kárpótlás kárpótlási jegy vagy életjáradék formájában illeti meg a jogosultakat, a tényleges összeg – a különböző számítási módok alapján – az alapösszeg többszöröse is lehet. A szabadságelvonásért járó kárpótlás – még ha a jogosult az életjáradékot választja is – a törvény szabályai alapján pontosan összegszerűsíthető.
4.2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a 3.Kpt. alapkoncepciója által képviselt pozitív diszkrimináción belül az egyenlő méltóságú személyként kezelés elvét sérti, hogy az élet elvesztéséért, mint legsúlyosabb sérelemért járó kárpótlás a szabadságelvonásért járó kárpótlás összességéhez képest a T. 58. § (1) bekezdésében akképpen lett meghatározva, hogy az szükségszerűen és minden esetre kiterjedően kevesebb, mint a szabadságelvonáshoz kapcsolódó kárpótlás. A T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott összeg az élet elvesztéséért járó kárpótlás tekintetében olyan helyzetet teremtett, amely az élet elvesztésének súlyosságát – a személyi sérelemokozások miatti kárpótlás rendszerében – nem fejezi ki.
A T. 58. § (1) bekezdése által megállapított 30 000 forint nem igazodik a 3.Kpt. – alkotmányossági szempontból egyébként nem kifogásolható – szabályaihoz, immár a közös nevezőre hozott négy tényállás alapján kárpótlásra jogosultak között – kizárólag az összeg alacsony volta – indokolatlan különbséget eredményez az alábbiak szerint: A 3.Kpt. 2. § (7) bekezdése választási lehetőséget biztosított a deportálás és a kényszermunka alatt meghaltak tekintetében a túlélő özvegy számára. E rendelkezés értelmében: ,,Ha az egyösszegű kárpótlást az (1) bekezdés d) pontja alapján vagy olyan sérelem miatt állapítják meg, amely a szabadságelvonás alatt (3. §) történt, a túlélő házastársat (özvegyet) választása szerint illeti meg vagy az egyösszegű kárpótlás, vagy a sérelmet elszenvedő deportálása, kényszermunkára hurcolása, szabadságelvonása miatt járó kárpótlás, feltéve, hogy a jogosultságot mindkét jogcímen jogerősen megállapították. (...)''
A 3.Kpt.mód. 11. §-a rendelkezést tartalmaz arra nézve, ha a deportálás vagy a kényszermunkára hurcolás alatt meghalt túlélő özvegye az egyösszegű kárpótlást választja, de a választást megelőzően életjáradék vagy kárpótlási jegy formájában kárpótlást kapott. A 11. § (2) bekezdése értelmében, ha kárpótlási jegyet választott és az nem éri el az egyösszegű kárpótlást, akkor a különbözetet ki kell számára fizetni, az (5) bekezdés értelmében pedig, az életjáradék és az egyösszegű kárpótlás különbözetét is ki kell fizetni, ha a jogosult kéri. Tehát a 3.Kpt.mód. – ezen kompenzációs szabályok útján – eleve azzal számolt, hogy az egyösszegű kárpótlás az egyébként irányadó alapösszegtől (illetve a különböző számítási módok alapján annak meghatározott szorzataitól) magasabb lehet. A T. 58. § (1) bekezdése a jogosultakat olyan helyzet elé állította, amelynek a 3.Kpt.mód.-ból éppen az ellenkezője következett. [A T. 58. § (1) bekezdése alapján fogalmilag kizárt, hogy előállhasson a 3.Kpt.mód. 11. §-ban vélelmezett helyzet, mert a szabadságvesztés (deportálás, kényszermunka) után járó kárpótlás végösszege minden esetkörre kiterjedően magasabb, mint az egyösszegű kárpótlás.] Különösen súlyos ez a sérelem akkor, ha az egyösszegű kárpótlásban bízva ezen jogosulti kör kárpótlást korábban nem igényelt. A 3.Kpt.mód. kihirdetett szövegéből nemcsak a túlélő özvegyek, hanem valamennyi jogosult alappal bízhatott abban, hogy az élet elvesztéséért méltányos kárpótlásban részesülnek.
Az Alkotmánybíróság a 2.Abh.-ban rámutatott arra, hogy a ,,halál minden korábbi veszteséget abszorbeál'', és így a 3.Kpt. szabályai alapján az egyösszegű kárpótlás mértékének ezt az elvet tükröznie kell. A módosított 3.Kpt. az alkotmányossági követelményt érvényesíti (lásd. pl. a 3.Kpt.mód. 11. §-ában foglalt kompenzációs szabályokat), viszont a T. 58. § (1) bekezdése a törvény ezen elvet érvényesítő szabályait lerontja. Így pl. a 3.Kpt. 2. § (7) bekezdés nem vonatkozik a törvény 2. § (1) bekezdés c) pontjába foglalt arra az esetre, ha a sérelmet szenvedett előzetes szabadságelvonás nélkül vesztette életét a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt. Ezáltal a 3.Kpt.mód. által meghatározott második csoporton belül – a túlélő özvegyek jogosultságai tekintetében – indokolatlanul nagy különbség keletkezik. Ugyanis amennyiben az élet elvesztését nem előzte meg szabadságelvonás, a T. 58. § (1) bekezdése szerinti kárpótlás jár.
Előállt tehát az a helyzet, hogy az élet elvesztéséért járó kárpótlás mértéke bizonyos értelemben az azt megelőző szabadságelvonás fennálltától is függ, felborítva azt az alkotmányos egyensúlyt, amely elméletileg is megköveteli a legsúlyosabb sérelem ,,az élet elvesztése'' külön, egységes elvek szerinti kezelését. Az Alkotmánybíróság szerint ezeket az egyenlőtlenségeket a 3.Kpt. rendszerében csak és kizárólag a T. 58. § (1) bekezdése idézte elő.
4.3. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a T. 58. § (1) bekezdése alkotmányossági megítélésénél az ország anyagi helyzete sem hozható fel olyan érvként, amelyet figyelembe lehetne venni. Mint fentebb kifejtésre került a 3.Kpt.mód. 2. § (2) bekezdése (a kifizetés ütemezésének lehetővé tételével) eleve teret nyitott annak, hogy az ország gazdasági teljesítőképességéhez lehessen igazítani az élet elvesztéséért járó kárpótlás kifizetését. Tehát az állam nem volt abban a helyzetben, hogy költségvetési szempontból rövid határidőn belül a 3.Kpt.mód. által megállapított jogosultak valamennyi igényét ki kellett volna fizetnie. Ezt csak tovább erősíti a 3.Kpt.mód. 14. § (4) bekezdése, amely már a kárpótlásért járó összeg meghatározása (és így annak kifizethetősége előtt) előírta, hogy 1998-ban a kárpótlás teljesítésére 3 milliárd forintot kell biztosítani. Tehát a törvényhozás a T. megalkotása során – bár megtehette – nem volt olyan kényszer alatt, hogy a kárpótlási folyamatot – a kifizetéseket – lezárja. (A ,,jogalkotási kényszer'' arra vonatkozott, hogy kezdje el.) Mind a 2.Abh. (azzal, hogy a rendelkező részben mondta ki: nem alkotmányellenes, ha ,,az ugyanazért a sérelemért járó kárpótlás nagysága lényegesen kevesebb lesz mint az eredetileg megállapított kárpótlási összeg.'') mind pedig a 3.Kpt.mód. tág teret biztosított a törvényhozásnak arra, hogy az alkotmányellenesség kiküszöbölése során az ország anyagi helyzetét figyelembe tudja venni.
Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján megállapította, hogy a T. 58. § (1) bekezdése alkotmányellenes, mert a 3.Kpt. szabályai alapján a sérelem súlyával fordított kárpótlást eredményez. Ez a személyi sérelemokozások miatti kárpótlás körében az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdéséből és 54. § (1) bekezdéséből következő egyenlő méltóságú személyként kezelés alkotmányos elvét sérti.
A megsemmisítés időpontját az Alkotmánybíróság az Abtv. 43. § (4) bekezdésében foglalt felhatalmazásra tekintettel visszamenőleges hatállyal állapította meg. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Abtv. 43. § (4) bekezdésében szereplő ok: az indítványozók különösen fontos érdeke megalapozza a T. 58. § (1) bekezdésének a keletkezés napjára – 1999. január 1-jével – történő visszamenőleges megsemmisítést. A megsemmisítés hatálya következtében az alkotmányellenes rendelkezés helyébe lépő új szabálynak ki kell terjednie a T. 58. § (1) bekezdése által érintett valamennyi jogosultra.
VI.
Az Alkotmánybíróság a T. 58. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását kérő indítványt elutasítja.
1. Az indítványozó a Párizsi Békeszerződés és az Egyezségokmány diszkriminációt tiltó rendelkezéseinek sérelmét állítja.
A Párizsi Békeszerződés 2. cikke a következőképpen rendelkezik:
,,1. Magyarország minden szükséges intézkedést megtesz aziránt, hogy a magyar fennhatóság alá tartozó minden személynek biztosítsa faji, nemi, nyelvi vagy vallási különbség nélkül az emberi jogok és az alapvető szabadságok élvezetét, ideértve a véleménynyilvánítás, a sajtó és közzététel, a vallásgyakorlat, a politikai véleménynyilvánítás és a nyilvános gyülekezés szabadságát.
2. Magyarország továbbá kötelezi magát arra, hogy a Magyarországban életben lévő jogszabályok sem tartalmukban, sem alkalmazásuk során a magyar állampolgárságú személyek között azoknak faja, neme, nyelve vagy vallása alapján nem fognak különbséget tenni, sem semmiféle megkülönböztetést maguk után vonni, akár az érdekelteknek személye, javai, üzleti tevékenysége, foglalkozásbeli vagy pénzügyi érdekei, személyállapota, politikai vagy polgári jogai tekintetében, akár pedig bármely egyéb tekintetben.''
Az Egyezségokmány szerint:
,,2. Cikk
1. Az Egyezségokmányban részes, valamennyi állam kötelezi magát, hogy tiszteletben tartja és biztosítja a területén tartózkodó és joghatósága alá tartozó minden személy számára az Egyezségokmányban elismert jogokat, minden megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
2. Az Egyezségokmányban részes államok kötelezik magukat arra, hogy alkotmányos eljárásukkal és az Egyezségokmány rendelkezéseivel összhangban gondoskodnak olyan törvényhozási vagy egyéb intézkedések meghozataláról, amelyek az Egyezségokmányban elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek, amennyiben ilyenek még nem volnának hatályban.''
,,26. Cikk
A törvény előtt minden személy egyenlő és minden megkülönböztetés nélkül joga van egyenlő törvényes védelemre. Erre tekintettel a törvénynek minden megkülönböztetést tiltania kell, és minden személy számára egyenlő és hatékony védelmet kell biztosítania bármilyen megkülönböztetés ellen, mint amilyen például a faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy más helyzet alapján történő megkülönböztetés.''
2. Az Alkotmánybíróság e határozat V. pontjában foglalt indokok alapján megállapította, hogy a T. 58. § (1) bekezdése – a személyi sérelemokozáskért nyújtott kárpótlás megítélésére irányadó, az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és 70/A. § (1) bekezdése egymásra vonatkoztatásából adódó mérce alapján – alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság ezért a nemzetközi szerződésbe ütközést kérő indítvány alapján kizárólag csak azt vizsgálta, hogy megállapítható-e a T. 58. § (1) bekezdéséről, hogy az, a jelölt nemzetközi szerződések által is tiltott faji, vallási diszkriminációt valósít meg.
Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben az alábbiakra mutat rá: A 3.Kpt.mód. által megállapított – további – kárpótlásra jogosultságot teremtő ok egyrészt ha a sérelmet szenvedett kétségkívül a magyar hatóság vagy hatósági személy politikai indíttatású önkénye miatt vesztette életét [2. § (1) bekezdés c) pont], másrészt ha a sérelmet szenvedett a deportálás vagy a kényszermunka ideje alatt halt meg [2. § (1) bekezdés d) pont]. Kárpótlásra jogosult az élő özvegy, a sérelmet elszenvedő élő gyermeke és az élő szülő, ezek hiányában – a kárpótlás összegének felére – az élő testvér [2. § (3) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint nem tekinthetőek kizárólag faji vagy vallási okból homogén csoportnak azok, akik a politikai indíttatású önkény következtében, valamint a deportálás, illetve a kényszermunka során vesztették életüket. Az Alkotmánybíróság szerint nem állapítható meg olyan egzakt személyi kör (sem a sérelmet szenvedettek, sem pedig jelenleg a kárpótlásra jogosultak vonatkozásában), amely az állam által nyújtott kárpótlás során valamiféle faji vagy vallási megkülönböztetést valószínűsítene [csak és kizárólag e tekintetben eltérő (kedvezőtlenebb) szabályok megalkotásával]. A T. által megállapított 30 000 forint egyösszegű kárpótlás nem a jogosultak származását veszi alapul.
Az Alkotmánybíróság mindezek miatt elutasította azt az indítványt amely annak megállapítására irányult, hogy a T. 58. § (1) bekezdése – faji vagy vallási megkülönböztetés alapján – ütközik a Párizsi Békeszerződés 2. cikk 2. pontjával, illetve az Egyezségokmány 2. cikk 1. pontjával és 26. cikkével.
VII.
1. Az indítványozók egy csoportja szerint a T. 58. § (1) bekezdése ellentétben áll az Alkotmány 13. § (1) bekezdésével, 70/D. § (1) bekezdésével és 70/E. § (1) bekezdésével is. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a T. 58. § (1) bekezdésében meghatározott 30 000 forint és a felhívott alkotmányi rendelkezések között nincs összefüggés – és ezáltal ellentét sem – az alábbiak miatt:
1.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében foglalt tulajdonhoz való jog, alapjog [7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991. 22, 25.]. Az alkotmányi tulajdonvédelem sajátosságait az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában bontotta ki, többek között megállapította, hogy az alkotmányi tulajdonvédelem vonatkozik bizonyos, polgári jogilag nem tulajdonnak minősülő vagyoni értékű jogokra is. (ABH 1993. 373, 379–380.). Az Alkotmánybíróság az 56/1995. (IX. 15.) AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány alapján a tulajdonvédelem kiterjed egyes közjogi alapú jogosítványokra, társadalombiztosítási igényekre (ABH 1995. 260, 264.).
Az Alkotmánybíróságnak a tulajdonvédelemmel kapcsolatos gyakorlata azonban egyértelmű a tekintetben, hogy az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében deklarált alapjog nem vonatkoztatható valamennyi jogszabályi ígérvényre. Az Alkotmánybíróság a társadalombiztosításon belül is csak azokat a várományokat vonta a tulajdonvédelem körébe amelyek mögött ellenszolgáltatás állt (az Alkotmánybíróság ez irányú gyakorlata a fentebb jelzett határozaton alapul). Nem terjed ki továbbá a tulajdonvédelem a szociális igazgatás körében nyújtott egyes ellátásokra sem.
Az Alkotmánybíróság szerint a T. 58. § (1) bekezdésében megállapított összeg és az Alkotmány 13. § (1) bekezdése között nincs összefüggés. Az Alkotmánybíróság e határozatában már több ízben kifejtette, hogy az állam a személyi sérelemokozásokért ex gratia juttat kárpótlást. Az állam által méltányosságból megállapított jogosultság és a tulajdonvédelem között az igényérvényesítés költségei szempontjából sem fedezhető fel kapcsolat. Az állam szabad elhatározásából juttat kárpótlást, a jogosult pedig szabad elhatározásából dönt, hogy igényli-e azt vagy sem. Az indítványozók által e tekintetben felvetett probléma az Alkotmány 13. § (1) bekezdését nem érinti.
1.2. Az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése ,,a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot'' deklarálja. Az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdése szerint: ,,Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.''
Megállapítható, hogy az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében nem szerepel a kárpótlás jogintézménye, mint a jogérvényesüléshez kapcsolódó intézmény, de ezen túl is nyilvánvaló, hogy az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésében megfogalmazott jog, és a kárpótlás egymással semmilyen összefüggésben nem áll.
1.3. Ugyanígy nem hozható kapcsolatba a T. 58. § (1) bekezdése az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésébe foglalt szociális biztonsághoz való joggal. Az állam nem szociális okokból nyújtja sem a tulajdoni, sem pedig a személyi sérelemokozások utáni kárpótlást. A kárpótlásra való jogosultságra a szociális helyzet nem hat ki, az igény az egykori vagyoni és nem vagyoni károk, sérelmek alapján áll fenn. Kétségtelen, hogy – amint az indítványozó is állítja – az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése az ,,árvaság'' esetét is felsorolja, mint olyat, amely a megélhetéshez szükséges ellátásra teremt jogot. A kárpótlási folyamatnak, így a személyi sérelemokozások miatti kárpótlásnak azonban nem az a célja, hogy a ,,megélhetéshez szükséges ellátást'' biztosítsa. Erre, azaz a szociális biztonság megvalósulására az állam szociális intézményrendszert működtet, ehhez a szociális ellátórendszerhez maga a kárpótlás sem jogilag, sem pedig más módon nem kapcsolódik.
2. Az egyik indítványozó vizsgálni kéri a 3.Kpt.mód. 14. § (1) bekezdését is. Ennek értelmében: ,,E törvény a kihirdetést követő 30. napon lép hatályba, rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.'' Az indítványozó szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságból eredő jogbiztonságot sérti, hogy a törvény – a folyamatban lévő ügyekre történő alkalmazás előírásával – kedvezőtlenebb helyzetet teremtett azok számára akiknek az ügyét még jogerősen nem bírálták el.
Az Alkotmánybíróság fentebb már kifejtette álláspontját, hogy önmagában a 3.Kpt.mód. – a normatív szövegében – megfelelően követi az 1.Abh. és a 2.Abh.-ban foglaltakat. A 3.Kpt. a módosítással, az élet elvesztése után járó kárpótlás vonatkozásában – a kárpótlás alapjául szolgáló esetek tekintetében – kedvezőbb lett, kibővült az ún. második csoporttal.
Ettől különálló probléma a kárpótlás mértéke. A 3.Kpt.mód. nem határozott meg összegszerűséget, így rendelkezéseiből önmagában nem következik sem az előnyösebb, sem a hátrányosabb szabályozás. Az erre vonatkozó külön törvény megalkotásának szükségessége, a kifizetések ütemezhetősége, az 3.Kpt.mód.-ban már az 1998-as évre elrendelt – e célt szolgáló – összeg költségvetési elkülönítése és a 3.Kpt.mód. egyéb szabályai is ezt a vélekedést támasztják alá.
Végül azt is figyelembe kell venni, hogy az Alkotmánybíróság a 2.Abh.-ban a mérték tekintetében megnyitotta az eltérő újraelosztás lehetőségét (amennyiben ez szükséges) azzal, hogy ennek nincs hatása a korábbi rendelkezések szerint kifizetett kárpótlásra. Tehát az Alkotmánybíróság ebben az ügyben kizárólag a lezárt jogviszonyok védelmét tette meg jogbiztonsági követelménynek, ennek azonban a 3.Kpt.mód. 14. § (1) bekezdése megfelel.
Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság 3.Kpt.mód. 14. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
3. Az egyik indítványozó – kérelmének tartalmából kivehetően – a felvetett alkotmányossági problémával összefüggésben az Alkotmány 70/E. §-ában szereplő árvaság fogalmának az értelmezését is kérte. Az Abtv. 1. § g) pontja értelmében az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik az Alkotmány rendelkezéseinek (absztrakt) értelmezése. Az Abtv. 21. § (6) bekezdése értelmében az 1. § g) pontja szerinti eljárást az Országgyűlés vagy annak állandó bizottsága, a köztársasági elnök, a Kormány vagy annak tagja, az Állami Számvevőszék elnöke, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész indítványozhatják.
Mivel a kérelem nem az Abtv. 21. § (6) bekezdése szerinti jogosulttól származik, az Alkotmánybíróság elnöke az indítványt az Abtv. 23. § (1) bekezdése alapján – a nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatára irányuló kérelemmel együtt – megküldte az Abtv. 21. § (6) bekezdése szerinti jogosultaknak. Alkotmányértelmezésre irányuló kérelmet egyik jogosult sem terjesztett elő.
Az Alkotmánybíróság ezért ezt az indítványt, mint nem jogosulttól érkezőt visszautasította.
4. Az Alkotmánybíróság visszautasította a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló kérelmet is. Az indítványozó ennek megállapítását az utólagos absztrakt normakontrollal összefüggésben kérte, véleménye szerint, ha az Alkotmánybíróság megsemmisíti a T. 58. § (1) bekezdését ,,az Országgyűlés mulasztásba kerül a kárpótlási kérdésben való határozathozatal hiánya miatt''.
Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatára az Abtv. 1. § e) pontja alapján áll fenn hatásköre. Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint: ,,Ha az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére.'' A (2) bekezdés értelmében pedig: ,,A mulasztást elkövető szerv a megjelölt határidőn belül köteles jogalkotói feladatának eleget tenni.''
Az Alkotmánybíróságnak az Abtv. 1. § e) pontja és 49. §-a szerinti hatáskörétől különálló kérdés az utólagos normakontroll során meghozott döntésben az alkotmányellenesség jogkövetkezményeinek rendezése. Az Abtv. 43. § (1) bekezdése az alkotmányellenes rendelkezés megsemmisítésének főszabályaként a határozat közzétételének napját jelöli meg. Az Abtv. 43. § (4) bekezdése azonban lehetőséget biztosít az Alkotmánybíróságnak arra, hogy ha a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményezők különösen fontos érdeke megköveteli, a megsemmisítés időpontját ettől eltérően határozza meg. Az alkotmányellenesség jogkövetkezményeinek az utólagos normakontroll keretében történő rendezése mellett az alkotmányos szabályozás meghozataláig terjedő időt egyben mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértésnek minősíteni az Abtv. fenti szabályai alapján nem lehetséges.
Mivel az indítványozónak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványa valójában az utólagos normakontroll során meghozott döntés jogkövetkezményeivel függ össze, az Alkotmánybíróság e kérelmet visszautasította.
A határozatnak a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 23/B/1999.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás