13/2002. (III. 20.) AB határozat
13/2002. (III. 20.) AB határozat1
2002.03.20.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 83. § (2) bekezdése alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Btk.) a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1998. évi LXXXVII. törvény 18. §-ával megállapított 83. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása és visszamenőleges hatályú megsemmisítése végett. Az indítványokat az Alkotmánybíróság egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
Az egyik indítványozónak – az indítványból kikövetkeztethető – álláspontja szerint a Btk. 83. § (2) bekezdésében rögzített, a határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén a büntetési tétel középmértékének irányadó voltára vonatkozó szabály az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében megfogalmazott bírói függetlenség elvébe ütközik. Véleménye szerint a támadott rendelkezés ellentétes továbbá az Alkotmánynak a bíróságok feladatait meghatározó 50. § (1) bekezdésével és a Btk. 40. § (2) és 45. § (2) bekezdéseivel is.
Megítélése szerint, mivel a Btk. az egyes bűncselekményi törvényi tényállásokhoz kapcsolódóan meghatározza a kiszabható büntetési nemeket, illetve a büntetési tétel alsó és felső határát, a büntetéskiszabás elveinek meghatározása, illetőleg az, hogy a határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó, korlátozza a bírót szabad mérlegelési jogának gyakorlásában, így sérti a bírói függetlenséget.
A másik indítványozó álláspontja szerint a támadott jogszabály azért sérti az Alkotmány 50. § (3) bekezdésével védett bírói függetlenség elvét, mert ,,akadályozza, beszűkíti a bírói mérlegelés határait'', s ez ,,ember ellenes'' politikai beavatkozást jelent a bírói hatáskörbe. Ugyanezen okból a vitatott rendelkezés ellentétben áll az Alkotmány 57. §-ában garantált törvény előtti egyenlőség és a független, pártatlan bírósághoz való jog elvével, valamint ütközik az Alkotmány 70/A. §-a szerinti diszkrimináció tilalmának elvével is.
2. Az Alkotmánybíróság eljárása során beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét is.
II.
Az indítvánnyal összefüggésben az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket vizsgálta:
1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései:
,,50. § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, az állampolgárok jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.
[…]
(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.''
,,57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.''
,,70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.''
2. A Btk.-nak az indítvánnyal összefüggésben vizsgált rendelkezései:
,,37. § A büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány. A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.''
,,40. § (2) A határozott ideig tartó szabadságvesztés legrövidebb tartama két hónap, leghosszabb tartama tizenöt év; halmazati vagy összbüntetés esetén húsz év.''
,,45. § (1) Ha a bíróság szabadságvesztést alkalmaz, fegyházat, börtönt vagy fogházat szab ki.
(2) A büntetés kiszabásánál irányadó körülményekre (83. §) – különösen az elkövető személyiségére és a bűncselekmény indítékára – tekintettel a törvényben előírtnál eggyel szigorúbb vagy enyhébb végrehajtási fokozat határozható meg.''
,,47. § (1) A bíróság a határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítéltet feltételes szabadságra bocsátja, ha – különösen a büntetés végrehajtása alatt tanúsított kifogástalan magatartására és arra a készségére tekintettel, hogy törvénytisztelő életmódot fog folytatni – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető.
[…]
(3) Három évet meg nem haladó szabadságvesztés kiszabása esetén – különös méltánylást érdemlő esetben – a bíróság ítéletében akként rendelkezhet, hogy az elítélt a büntetése fele részének letöltése után feltételes szabadságra bocsátható.''
(2) Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó. A középmértéket akként kell megállapítani, hogy a büntetési tétel alsó határához a felső és az alsó határ közötti különbözet felét kell hozzáadni.
(3) Ha e törvény a büntetés kiszabása esetén az e törvény Különös Részében meghatározott büntetési tételek emelését írja elő, a (2) bekezdésben meghatározott számítást a felemelt büntetési tételekre tekintettel kell elvégezni.
(4) Ha a bíróság szabadságvesztést szab ki, a büntetés mértékét a végrehajtás felfüggesztése, illetőleg a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a figyelmen kívül hagyásával állapítja meg.''
(2) A főbüntetést a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények büntetési tételei közül a legsúlyosabbnak az alapulvételével kell kiszabni.
(3) Ha a törvény a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább kettőre határozott ideig tartó szabadságvesztést rendel, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a felével emelkedik, de az nem érheti el az egyes bűncselekményekre megállapított büntetési tételek felső határának együttes tartamát.''
(2) Az (1) bekezdés alapján, ha a bűncselekmény büntetési tétele
a) tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb hét évi és hat hónapi szabadságvesztést,
b) öt évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb három évi és hat hónapi szabadságvesztést,
c) öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb három évi szabadságvesztést,
d) két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb egy évi és hat hónapi szabadságvesztést,
e) egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett legkevesebb hat hónapi szabadságvesztést,
f) egy évig, két évig, három évig vagy öt évig terjedő szabadságvesztés, ehelyett közérdekű munkát vagy pénzbüntetést lehet kiszabni.
(3) Kísérlet és bűnsegély esetében, ha a (2) bekezdés a)–e) pontjai alapján kiszabható büntetés is túl szigorú, a büntetést a (2) bekezdés soron következő pontja alapján kell kiszabni.
(4) Ha a törvény korlátlan enyhítést enged, bármely büntetési nem legkisebb mértéke is kiszabható.
(5) Bűnhalmazat esetén a büntetés a (2) bekezdés alapján csak különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető.''
,,87/C. § A tárgyalásról lemondás (Be. XXV. Fejezet) esetén a szabadságvesztés mértéke
a) az öt évet meghaladó, de nyolc évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a három évet,
b) a három évet meghaladó, de öt évnél nem súlyosabb szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a két évet,
c) a három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a hat hónapot
nem haladhatja meg.''
,,88. § Mellékbüntetés főbüntetés helyett önálló büntetésként akkor alkalmazható, ha a bűncselekmény büntetési tétele háromévi szabadságvesztésnél nem súlyosabb, és a büntetés célja így is elérhető. Önálló büntetésként csak egy mellékbüntetést lehet kiszabni.''
,,89. § (1) Az egy évet meg nem haladó szabadságvesztés vagy a pénzbüntetés végrehajtása próbaidőre felfüggeszthető, ha – különösen az elkövető személyi körülményeire figyelemmel – alaposan feltehető, hogy a büntetés célja annak végrehajtása nélkül is elérhető.
(2) Különös méltánylást érdemlő esetben az egy évnél hosszabb, de a két évet meg nem haladó szabadságvesztés végrehajtása is felfüggeszthető.
(3) A pénzbüntetés próbaideje egy év; a vétség miatt kiszabott szabadságvesztés egy évtől három évig, a bűntett miatt kiszabott szabadságvesztés két évtől öt évig terjedő próbaidőre függeszthető fel. A próbaidőt években kell meghatározni, és az a kiszabott szabadságvesztésnél rövidebb nem lehet.
(4) Ha az elkövetőt többször ítélik azonos nemű, próbaidőre felfüggesztett büntetésre, és még egyik büntetés próbaideje sem telt el, az előző büntetés próbaideje az utóbbi büntetés próbaidejének leteltéig meghosszabbodik.
(5) Ha az elkövetőn olyan szabadságvesztést hajtanak végre, amely miatt a felfüggesztett büntetés végrehajtását nem lehet elrendelni, a próbaidő a szabadságvesztés tartamával meghosszabbodik.
(6) A szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével egyidejűleg az elkövető pártfogó felügyelet alá helyezhető. Ha az elkövető visszaeső, pártfogó felügyelet alatt áll.''
,,97. § (1) A különös és a többszörös visszaesővel szemben – amennyiben a törvény másként nem rendelkezik – az újabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a felével emelkedik, de nem haladhatja meg a tizenöt évet. Halmazati büntetés esetén a 85. § (2) bekezdése szerinti büntetési tételt, a tárgyalásról lemondás esetén a 87/C. § szerinti büntetési tételt kell a felével emelni.
(2) A büntetés a 87. § (2) bekezdése alapján csak különös méltánylást érdemlő esetben enyhíthető.
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott súlyosabb jogkövetkezmények nem alkalmazhatók, ha e törvény Különös Része a különös visszaesőként történő elkövetést a bűncselekmény súlyosabban minősülő eseteként rendeli büntetni.''
,,138/B. § E törvény alkalmazásában különös méltánylást érdemlő eset, ha a bűncselekményre, annak következményére, elkövetésének összes körülményére, így különösen
a) a bűncselekmény által elérni kívánt célra, az elkövetés módjára, a kísérleti szakra, a felhasznált vagy kilátásba helyezett eszközökre, a sértett felróható közrehatására, a cselekménnyel okozott kár megtérítésére,
b) az elkövető személyiségére, a bűnösségének fokára, büntetlen előéletére, büntetés elviselését megnehezítő állapotára, méltányolható indítékára, az elkövetőnek fel nem róható időmúlásra, az elkövető által a köz javára ellenszolgáltatás nélkül végzett tevékenységre vagy szolgáltatásra figyelemmel alaposan feltehető, hogy a büntetés célja
1. a 47. § (3) bekezdése esetében további szabadságelvonás nélkül,
2. a 72. § (2) bekezdése esetében a büntetés kiszabásának próbaidőre történő elhalasztásával,
3. a 87. § (5) bekezdése, a 87/A. § és a 97. § (2) bekezdése esetében a büntetési tételnél enyhébb főbüntetés kiszabásával,
4. a 89. § (2) bekezdése esetében a szabadságvesztés végrehajtásának felfüggesztésével,
5. e törvény Különös Részében meghatározott esetekben a büntetés mellőzésével
is elérhető.''
III.
Az indítványok megalapozatlanok.
1.1. Az Alkotmánybíróság a büntetőjogi szankció alkotmányos értelemben vett tartalmát és rendeltetését a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában fogalmazta meg. ,,A büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció, a büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek.'' [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167., 176.] Rámutatott arra is, hogy a büntetőjogi eszközrendszer, jelesül a büntetőjogi jogkövetkezmény az emberi jogokat, szabadságjogokat szükségképpen, rendeltetésénél fogva korlátozza.
Büntetőjogi tárgyú határozataiban az Alkotmánybíróság minden esetben kiemelte azt is, hogy a büntetőjogi szankcióval fenyegetett magatartások meghatározása során a törvényhozó nem járhat el önkényesen, adott magatartás büntetendővé nyilvánításának ki kell állnia a szükségesség-arányosság tesztjét. A büntetőjogi diszpozíciók megalkotása kapcsán a jogalkotóval szemben követelmény továbbá a normavilágosság és az önkényes jogértelmezés lehetőségének kizárása. Ugyanezen alkotmányossági követelményeket az Alkotmánybíróság a büntetőjogi szankció vonatkozásában is érvényesnek tekinti. [Részletesen: pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992. 167., 176.; 58/1997. (XI. 5.) AB határozat, ABH 1997. 348., 352.; 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000. 117., 130., 131.; 47/2000. (XII. 14.) AB határozat, ABH 2000. 377., 380.; 13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABK 2001. május, 226., 238.]
A büntetés kiszabásnak a büntető törvényben meghatározott szabályai minden esetben egy adott büntetőpolitika normatív megtestesülését jelentik. A Btk.-nak a büntetés kiszabásával összefüggő egyes szabályait és elveit az Alkotmánybíróság mindezidáig kizárólag a különös és többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések tekintetében vizsgálta. Határozatában elvi éllel szögezte le: ,,Az Alkotmánybíróságnak nincs jogosítványa a büntetőpolitika által megfogalmazott szükségletek, követelmények és célok helyességéről és indokairól, így különösen azok célszerűségéről és hatékonyságáról határozattal dönteni. Az Alkotmánybíróság csak a normában testet öltött politikai döntés alkotmányosságáról vagy alkotmányellenességéről határozhat. Ezt viszont olyan alkotmányossági vizsgálat keretében cselekszi, amelynek során figyelemmel van nemcsak az alaptörvény textusára, hanem annak normatív és intézményes összefüggéseire, és ugyanígy tekintettel van a Btk. rendelkezéseire és intézményeinek koherenciájára. Az Alkotmánybíróságnak tehát arra van jogosítványa, hogy a büntetőpolitika alkotmányos korlátait állapítsa meg, de ne a politika tartalmáról döntsön, ennek során pedig különös tekintettel legyen az alapjogok védelmének alkotmányos büntetőjogi garanciáira.'' (1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995. 571., 573., 574.) Ezen álláspontját az Alkotmánybíróság jelen ügyben is irányadónak tekinti.
1.2. A hatályos Btk. büntetési rendszere dualista alapon álló (büntetéseket és intézkedéseket is ismerő) relatíve határozott rendszer, amely lehetővé teszi az alternatív szankciók alkalmazását is. Ebben a büntetési rendszerben a szankció meghatározásának joga megoszlik a jogalkotó és a jogalkalmazó között. A törvényhozó megállapítja az egyes bűncselekményekhez kapcsolódó számba jöhető büntetési nemeket és intézkedés fajtákat, rögzíti a büntetési tételkereteket (a büntetési tétel alsó és felső határát), valamint a büntetés kiszabásával összefüggő egyes körülményeket és elveket. A bíróságnak az egyedi ügyekben a büntetés mértékének megállapítása során ezek között van szabad mozgástere.
A Btk. rendszerében a törvényhozó az általános részben állapítja meg az egyes büntetési nemekre és intézkedésekre vonatkozó fő szabályokat, az azokban rejlő joghátrány jellegét, azok generális minimumait és maximumait, s részben az alkalmazhatóságuk körét és feltételeit is. Ugyanitt kerül sor a büntetés kiszabása során figyelembe veendő, a bűncselekményhez vagy az elkövető személyéhez tapadó büntetőjogilag releváns egyes körülmények körülírására. A törvény különös részében az egyes különös részi törvényi tényállásokhoz kapcsolódóan a bűncselekmények súlya szerint határozza meg a jogalkotó az alkalmazható – esetleg vagylagosan választható – büntetési nemet, valamint az adott tényálláshoz tapadó speciális szabadságvesztési minimumot és maximumot. A szabadságvesztésen kívül ugyanis, az összes többi fő- és mellékbüntetésnek, illetve intézkedésnek eleve csak generális minimuma és maximuma van, amelyet az általános rész tartalmaz.
Erre figyelemmel állapította meg az Alkotmánybíróság a már idézett határozatában, hogy a ,,büntetési keretek meghatározásában a Btk. büntetési rendszerének szerves részét képezik az általános rész büntetésekre vonatkozó szabályai, továbbá a büntetéskiszabás normatív szabályai. […]
Az egyes bűncselekmények természetéhez és súlyához igazodó büntetési rendszer és a büntetéskiszabás normatív előírásai együttesen szolgálják a jogállami legális büntetés funkcióját: a szankcióval történő arányos és megérdemelt viszonzást.'' (1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995. 571., 576., 577.)
A konkrét ügyekben a Btk. által a fentebb ismertetett rendben meghatározott elvi kereteken belül mérlegelve választja meg a bíróság a büntetés, intézkedés nemét és szabja ki annak konkrét mértékét. A büntetési nem megválasztása és konkrét mértékének megállapítása során azonban a bíróság a Btk. 83. § (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségénél fogva teljes terjedelmükben figyelembe veszi a büntetéskiszabásra vonatkozó általános részi rendelkezéseket és az ítélkezési gyakorlat által kialakított szabályokat is.
A támadott rendelkezéssel szoros összefüggésben álló, – rendszertanilag azt megelőző – a Btk. 83. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés ugyanis a büntetés kiszabására vonatkozó olyan normatív szabályt tartalmaz, amely a számba jöhető valamennyi büntetés és intézkedés alkalmazásával összefüggésben általánosságban teremt lehetőséget a bíróságnak a büntetés egyéniesítésére, mi több, kötelességévé is teszi az individualizációt. Ennek során áll módjában a bíróságnak azon körülmények figyelembevétele, melyek nem általánosan jellemzik valamennyi, az adott ügyben elbírált típusú bűncselekményt, és nem tapadnak általánosságban az elkövetők személyéhez. A bírói egyéniesítés keretében kell dönteni arról is, hogy fennállnak-e a Btk.-ban előzetesen rögzített azon körülmények, amelyek felhatalmazást adnak a bíróságnak a speciális törvényi minimum és maximum áttörésére (pl. enyhítő rendelkezések, halmazati büntetés kiszabása), vagy amelyek meghatározott esetekben egyes szankciók előnyben részesítésére kötelezik (pl. fiatalkorúak esetén intézkedések alkalmazása a Btk. 108. §-a alapján, speciális katonai mellékbüntetések alkalmazása akár főbüntetés helyett is a Btk. 130–134. §-ai szerint).
1.3. A Btk. 83. § (2) bekezdése a büntetőjogi szankciórendszer egyetlen elemére, a szabadságvesztésre – és ezen belül is kizárólag a határozott ideig tartó szabadságvesztésre – vonatkozik, s kizárólag ezen büntetési nem konkrét mértékének megállapításához ír elő a jogalkalmazó számára kötelező jelleggel egy figyelembe veendő szempontot. Ebből már önmagában is az következik, hogy a támadott rendelkezés nem érinti az általános büntetéskiszabási elveket, és nem zárja ki azt, hogy a bíróság az irányadó általános és az egyedi ügyben felderített különös körülményeket a törvénynek és a bírói gyakorlatnak megfelelően, belátása szerint értékelje.
A jogalkotó a vitatott rendelkezésben (és másutt sem) határoz meg sorrendet, illetve értékelési szempontokat a büntetés kiszabása során figyelembe vehető szabályok tekintetében. A büntetési tétel középmértékéből történő kiindulást előíró szabály változatlanul hagyja azt az elvet, hogy az egyedi ügyben kizárólag a bíróság jogosult annak mérlegelésére: milyen büntetési nem és ezen belül milyen mértékű büntetés áll arányban az adott bűncselekmény súlyával, az elkövető társadalomra veszélyességével, a bűnösség fokával és a büntetés kiszabása során figyelembe veendő bűnösségi körülményekkel. Amennyiben a törvény a konkrét bűncselekményre szabadságelvonással nem járó büntetés vagy intézkedés alkalmazását rendeli, a bírónak szabadságvesztés büntetés kiszabására vonatkozó kötelezettsége nincsen, ha pedig vagylagosan alkalmazható büntetést tesz lehetővé, a büntetési nem megválasztására irányuló mérlegelési szabadsága töretlen.
A támadott rendelkezés nem jelent továbbá olyan kötelezettséget sem a bíróságra nézve, hogy a határozott ideig tartó szabadságvesztés alkalmazása során kizárólag az adott bűncselekményre megállapított büntetési tételkeret alapján a Btk. 83. § (2) bekezdés második mondata szerint számított mértékű büntetés (középmérték) lenne a vádlottra kiszabható. A vitatott szabály ez esetben is csak a büntetéskiszabási tevékenység kiinduló szempontjaként írja elő a középmértékhez történő viszonyítást, tehát pusztán orientáló jellegű szabály, melyet a törvény további rendelkezéseivel összhangban kell alkalmazni.
Ezzel összefüggésben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Btk. számos más rendelkezése maga teszi lehetővé a bíróság számára a szabadságvesztés kiszabása esetén is a középmértéktől felfelé vagy lefelé történő elmozdulást. A felfelé való eltérést biztosítják a különös és a többszörös visszaesőkre vonatkozó rendelkezések, melyek értelmében az újabb bűncselekmény büntetési tételének felső határa szabadságvesztés esetén a felével emelkedik (Btk. 97. §). A lefelé történő eltérést támogatják pl. a büntetés enyhítésére vonatkozó §-ok, melyek kimondják, hogy a büntetési tételnél enyhébb főbüntetés szabható ki, ha annak legkisebb mértéke a Btk. 83. §-ának rendelkezéseire figyelemmel túl szigorú (Btk. 87–87/A. §). Hasonló irányba mutat az a szabály is, amely a különös méltánylást érdemlő körülmények – szintén nem taxatív – felsorolásával orientálja a büntetés konkrét mértékének a megállapítását méghozzá éppen a középmértéktől való eltávolodást (Btk. 138/B. §).
1.4. A büntető törvénynek a büntetés kiszabására vonatkozó szabályait olyan koherens rendszerként kell értékelni, amelyben az erre vonatkozó normák egymásra tekintettel és egymást kiegészítve alkalmazandók. Alkotmányossági szempontból a büntetéskiszabás normatív előírásainak az a rendeltetése, hogy lehetővé tegyék az elkövetőkre az arányos, és a bűnösségi körülményekkel összhangban álló büntetés kiszabását. ,,A büntetéssel történő jogkorlátozásnak – mértékét tekintve is – meg kell felelnie az arányosság, szükségesség és ultima ratio elveinek.'' (1214/B/1990. AB határozat, ABH 1995. 571., 576.)
Az arányos büntetés elve tartalmára nézve több, eltérő értéktartalmú koncepcióval is kitölthető, következésképp a törvényhozónak széles körű alkotmányos mozgástere van a büntetés kiszabásával összefüggő büntetőjogi intézményrendszer alakítása során. Az Alkotmánybíróság nem jogosult a jogalkotói mérlegelés célszerűségi szempontú felülbírálatára és az egyes koncepciók értéktartalmának minősítésére, az ezért való politikai és jogpolitikai felelősséget a törvényhozó viseli. Az Alkotmánybíróság a semlegesség talaján állva csupán azt vizsgálhatja, hogy a büntetéskiszabás rendjére vonatkozó szabályok megállapítására vonatkozó diszkrecionális jogával összefüggésben ,,a jogalkotó mérlegelési jogának gyakorlása során nem került-e ellentétbe az Alkotmány valamely rendelkezésével''. [Részletesen: pl. 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992. 280., 281.; 31/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998. 240., 247.]
A büntetőjogi szankciórendszer alakításában, éppen a büntetés mértékének megállapítása tekintetében a jogalkotó mérlegelési joga mellett a bírói mérlegelés lehetőségének alkotmányos értéket is hordozó és ezért védelmezendő szerepe van. Az egyéniesített büntetéskiszabás és ezen keresztül az alkotmányosan is igazolható preventív büntetési célok érvényre juttatása ugyanis ténylegesen csak ezen keresztül valósulhat meg.
Önmagában azonban sem a bírói mérlegelés jogának értékét nem kérdőjelezi meg, sem az alkotmányosan elismerhető büntetési célokból nem következik, hogy a büntetés kiszabása körében törvény ne írhatna elő orientáló jellegű vagy éppen kötelezően alkalmazandó szabályokat. A hatályos Btk. rendszerében is hosszú ideje töretlenül érvényesülnek pl. azok a rendelkezések, amelyek meghatározott feltételek fennállása esetén egyes mellékbüntetések kötelező kiszabását írják elő {pl. kiutasítás [61. § (1) bekezdés], vagyonelkobzás (62. §), pénzmellékbüntetés [64. § (1) bekezdés a) pont]}, vagy amelyek egyes intézkedések mellőzhetetlenségére vonatkoznak {pl. fiatalkorúak esetén próbára bocsátás, felfüggesztett szabadságvesztés mellett kötelező pártfogó felügyelet (119. §), elkobzás [77. § (1)–(5) bekezdés]}.
Nincs tehát az Alkotmányból levezethető korlátja annak, hogy a bírói mérlegeléshez a jogalkotó törvényi szabályozás útján az alkotmányos büntetőjogi elvekkel összhangban álló szempontokat határozzon meg, akár a büntetéskiszabási gyakorlat egységesítése, akár annak szigorítása vagy enyhítése érdekében. A törvényhozónak szabadságában áll választani a között, hogy a büntetés kiszabására vonatkozó normák szigorításával vagy enyhítésével, illetőleg az egyes bűncselekményekhez tapadó büntetési nemek felülírásával, valamint a büntetési tételkeretek emelésével vagy enyhítésével kívánja-e determinálni az ítélkezési gyakorlatot az általa szükségesnek ítélt célok érdekében. A beavatkozásnak – történjen az bármilyen módon – egyetlen korlátja van: alkotmányosan igazolható cél érdekében kell történnie, és ennek során nem sérülhetnek az Alkotmányban kifejezetten szereplő büntetőjogi garanciák és a büntetőjogra irányadó további alapelvek és alapjogok.
A Btk. 83. § (2) bekezdésében foglalt büntetéskiszabási szabály alkalmazása során a büntetőjogi felelősség alapja továbbra is a törvény által büntetni rendelt cselekmény, a büntetés mértékének alapja pedig a törvényben meghatározott generális és speciális minimum és maximum marad. A szabadságvesztés mértékének megállapításához itt előírt középmérték csupán viszonyítási, kiindulási alapot jelent a bíróság számára és nem keletkeztet olyan áthághatatlan kötelezettséget, amelynek alkalmazása mellett az Alkotmány 54. § (2) bekezdés rendelkezéseivel ellentétben álló, kegyetlen, embertelen és megalázó büntetés kiszabására kerülhet sor, vagy amelynek kiszabásával a jogalkalmazó az alkotmányos arányosság keretei köréből történő kilépésre kényszerül.
A vizsgált szabályozás érintetlenül hagyja azt a büntetéskiszabási elvet, amely szerint az adott tényállás körébe és azonos büntetési tételkeret határai közé eső minden egyes cselekményt a tényleges súlya szerint kell értékelni. A súly szerinti differenciálásban pedig a bíróság számára továbbra is a folyamatosan nagy számban meglévő eseti döntésekben visszatükröződő ítélkezési gyakorlat az irányadó. A büntetés enyhítésének lehetősége (87. §), a büntetés végrehajtásának felfüggesztése (89. §), a feltételes szabadságra vonatkozó, már a büntetés kiszabásával egyidejűleg alkalmazandó rendelkezés [47. § (3) bekezdés] és a végrehajtási fokozatban való eltérés lehetősége [45. § (2) bekezdés], a főbüntetés helyett önállóan alkalmazandó mellékbüntetés kiszabásának széles körben meglévő lehetősége (88. §) a bíróság számára olyan mozgásteret biztosítanak, amelyben megfelelő lehetőségek állnak rendelkezésére ahhoz, hogy a büntetés kiszabásakor a cselekmények súlyának szem előtt tartása mellett megfelelően értékelhesse az egyes esetekben előforduló bűnösségi körülményeket, és több elkövető több cselekménye esetén érvényesíthesse az ítélet belső arányosságának követelményrendszerét is.
Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy noha a törvény a különös és többszörös visszaesőkkel szemben (97. §), továbbá halmazati büntetés kiszabása (85. §) esetén eredendően súlyosabb büntetés kiszabását teszi lehetővé, a kiszabható büntetés maximalizálásával maga állít tételes jogi korlátokat a jogalkalmazó elé, amelyeket nyilvánvalóan a büntetés középmértékének alkalmazásával sem léphet túl. Ellentétes irányultságú, ámde hasonló törvényi korlátozás áll fenn a kiszabható büntetés mértéke tekintetében a tárgyalásról történő lemondás esetkörében (87/C. §), ahol a törvényben meghatározott generális maximumot jelentő büntetési tételekből már önmagában az következik, hogy a büntetés mértékének megállapításakor a speciális minimum és maximum szerinti középmérték valójában közömbössé válik.
Mindezen, a büntetés kiszabására vonatkozó általános érvényű, de alkalmazásuk körét tekintve a bíróság részéről önmagukban is mérlegelést igénylő szabályokat tovább tágítják a Btk. azon rendelkezései, amelyek a bűnelkövetők speciális csoportjaival szemben biztosítanak újabb eltérő lehetőségeket az ítélet meghozatala során. Így, a fiatalkorúak esetén a Btk. 108. § (2) bekezdése alapján a bíróság alapvetően az intézkedések alkalmazását köteles előnyben részesíteni a büntetés kiszabása helyett, továbbá a határozott idejű szabadságvesztés alsó és felső határa is törvény erejénél fogva jelentősen alatta marad a felnőtt korú elkövetőkének (110. §). A katonákkal szemben viszont a Btk. 130. §-a büntetési tételkerettől függetlenül komoly mértékben bővíti az önállóan, főbüntetés helyett alkalmazható mellékbüntetések alkalmazásának lehetőségét.
A Btk. hivatkozott rendelkezései azt támasztják alá, hogy a büntetés kiszabása körében a Btk. 83. § (2) bekezdésének bevezetése után is ,,alapintézmény'' maradt a bírói mérlegelés. A támadott törvényi rendelkezés ebben a folyamatban legfeljebb igazodási pontot jelent és semmiképp nem válik ,,vezérelvvé''. A büntetés mértékének megállapításakor a vitatott szabály a büntetés kiszabásával összefüggő további rendelkezésekkel együtt, csak a büntetés alkotmányosan sem vitatható céljára vonatkozó Btk. 37. §-ával és a büntetés kiszabásának a 83. § (1) bekezdésében meghatározott kritériumaival összhangban alkalmazható. Az összhang megteremtése, a konkrét ügyben szóba jöhető, a törvényben meghatározott büntetéskiszabási szabályok és az ítélkezési gyakorlat által kialakított további elvek összemérése pedig csakis a bíróság feladata lehet.
A törvény hivatkozott rendelkezéseiből egyértelműen megállapítható tehát, hogy a mérlegelés eredményeképpen a bíróság széles körben jogosult és adott esetben köteles is eltérni a támadott rendelkezés szerint számított büntetési középmértéktől. Az eltérés pusztán azzal jár, hogy a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 163. § (4) bekezdése alapján a bíróságra egyébként is irányadó indokolási kötelezettség kiterjed ennek indokaira is.
2. Az Alkotmánybíróság számos korábbi határozatában, többféle megközelítésből foglalkozott már az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében rögzített bírói függetlenség alkotmányos alapelvével, illetve annak garanciális tartalmával.
A 19/1999. (VI. 25.) AB határozatában – összegezve eddigi gyakorlatát – az Alkotmánybíróság elvi éllel állapította meg, hogy ,,a bírói hatalom, amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói függetlenség az ítélkezésre vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez szükségesek. A bírónak mindenkitől – más bírótól is – függetlennek kell lennie, függetlenségét garanciáknak kell biztosítani minden befolyásolás ellen, származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától, akár a bírósági szervezeten belülről. Az Alkotmánybíróság állandó és következetes álláspontja, hogy az Alkotmány 50. §-ának (3) bekezdése alapján a minden külső befolyásolástól független bírói ítélkezés feltétel nélküli követelmény, és lényegében abszolút alkotmányos védelem alatt áll. [Így 53/1991. (X. 31.) AB határozat, ABH 1991. 266., 267.; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993. 256., 261.; 17/1994. (III. 29.) AB határozat, ABH 1994. 84., 86.; 45/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994. 254., 256.; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997. 767., 769.]
Ez azonban természetesen nem jelenti a bírói hatalom korlátlanságát. Maga az Alkotmány fogalmazza meg az ítélkezési tevékenység törvényi alávetettségét, mint a bírói függetlenség alkotmányos korlátját. A bírói függetlenség egyedi aspektusában tehát a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját jelenti, annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a jogviták eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező erejű és végrehajtható döntését mindenféle befolyásolástól mentesen, a törvények, illetve általában a jogszabályok alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.'' [19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999. 150., 153.]
A bírák függetlensége és törvényi alávetettsége a jogrendszer kiszámíthatóságát, a jogbiztonság elvét szolgáló egymást erősítő alkotmányi követelmények. Az 54/2001. (XI. 29.) AB határozatában a bírói függetlenség biztosítékait vizsgálva utalt arra az Alkotmánybíróság, hogy ezen alkotmányos elv biztosítása is csak a törvények uralma által védetten valósulhat meg. ,,A bírói függetlenség és önállóság törvények által körülbástyázott intézményes biztosítása megkérdőjelezhetetlen érték az emberi és állampolgári jogok, valamint a jogállamiság érvényesülésének egyik fontos biztosítéka. Az Alkotmány, a Bsz., továbbá a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény egymást lefedve, a kapcsolódási pontokon egymást kiegészítve építi fel azt a hármas védelmi rendszert, amely a bírói hatalom szuverenitásának korlátozását kizárja.'' [54/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABK 2001. november, 593., 600.]
A jogalkalmazó szervek törvényi alávetettségének kérdését a jogbiztonság kontextusában az Alkotmánybíróság – különböző szempontokból – ugyancsak több ízben vizsgálta. Döntéseiben következetesen hangsúlyozta, hogy a jogállamiság meghatározó eleme a jogbiztonság megléte, a jogrendszer egészének kiszámíthatósága szempontjából pedig a jogalkalmazók törvényi alávetettségének stabilizáló szerepe van. Ezzel összefüggésben rámutatott az Alkotmánybíróság: ,,A jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított működési rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki tevékenységüket.'' [56/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991. 454., 456.; 2099/E/1991. AB határozat, ABH, 1992. 550., 552.; 4/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999. 52., 61.; 6/1999. (IV. 21.) AB határozat, ABH 1999. 90., 94.; 47/2001. (XI. 22.) AB határozat, ABK 2001. november, 540., 547.]
A jogalkalmazói feladatot ellátó bíróság tevékenységének közhatalmi jellegét az Alkotmánybíróság az 52/1996. (XI. 14.) AB határozatban tisztázta. Kifejtette, hogy az igazságszolgáltatás a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól markánsan elkülönült ,,bírói hatalomhoz kapcsolódó, az eljárási törvényben szabályozott közhatalmi tevékenység.'' [52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996. 159., 161.] A közhatalmi tevékenység ellátása során a bíróság törvény alá rendeltsége nem lehet kérdéses.
Az Alkotmány 50. § (3) bekezdéséből az következik, hogy a törvényeknek való alárendeltség az ítélkezési tevékenység függetlenségének egyetlen elismert és lehetséges alkotmányos korlátja, amely éppen úgy hivatott minden nemű önkény lehetőségének kizárására, mint a jogbiztonság szolgálatára. Erre mutatott rá az Alkotmánybíróság a bírói hatalom semlegességének tartalmi vizsgálata során. A ,,bírói hatalom sajátossága az, hogy a másik két 'politikai' jellegű hatalmi ággal szemben állandó és semleges […]. A bíróság függetlensége az ítélkezés függetlenségét tekintve abban rejlik, hogy a bíróságok a 'politikai' törvényeket és az igazgatási normákat is önállóan értelmezik. […] A 'jogot' végülis a bíróságok saját értelmezésük szerint állapítják meg. […] A csak törvényeknek való alávetettség nemcsak a másik két hatalmi ág befolyását zárja ki tehát az ítélkezésre, hanem – az Alkotmány határai és követelményei között maradó – független, folyamatos és rendszerképző törvényértelmezés és jogalkalmazás révén is biztosítja a bírói függetlenséget.'' [38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993. 256., 261., 262.]
Ez utóbbi megállapítással összefüggésben a törvénynek való alávetettség korlátait és határait vizsgálta az Alkotmánybíróság a 12/2001. (V. 14.) AB határozatában. Ennek során kiemelte, hogy sem a jogbiztonságot, sem a bírói függetlenséget nem sérti törvényi felhatalmazás alapján az egységes ítélkezési gyakorlatnak a törvények értelmezése útján történő alakítása a bíróság szervezeti rendszerén belül (jogegységi határozatok, elvi bírósági határozatok). Mi több, a törvények alkalmazásának összehangolt biztosítása az egyedi ügyekben éppen a jogbiztonság érvényre juttatása érdekében kifejezetten kívánatos, a jogegységet pedig a bírósági szervezeten belül az Alkotmány 47. § (2) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróságnak kötelessége biztosítani. A törvényi felhatalmazáson alapuló és a jogszabályokkal tartalmi összhangban álló egységes jogalkalmazási gyakorlat kialakítása érdekében végzett törvényértelmezés éppúgy nem oldja fel azonban a törvényeknek való alávetettséget, mint ahogyan nem idézi elő az ítélkezés függetlenségének sérelmét sem. [Részletesen: 12/2001. (V. 14.) AB határozat, ABK 2001. május, 219–225.]
Az Alkotmány 50. § (3) bekezdéséből önmagában is az következik, hogy a bíró ítélkezési tevékenysége során a legszigorúbb értelemben az alkotmányos rendnek megfelelő eljárásban és tartalommal született törvényekhez kötötten köteles eljárni. A törvényi alárendeltséget a függetlenségre hivatkozással egyetlen ügyben sem lehet megkerülni. A törvények kötelező és azonnali alkalmazásától a bíró a konkrét ügyben csak akkor térhet el, ha az alkalmazandó jogszabály és az Alkotmány összhangjának hiányát észleli. Ebben az esetben sem jogosult azonban a norma mellőzésére, hanem az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. §-a alapján utólagos normakontroll keretében az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezheti. Az Alkotmánybíróság döntése viszont a későbbiekben a bíró számára akkor is kötelező, ha az alkotmányellenesség megállapítására nem került sor, tehát az általa vitatott norma eredeti tartalommal érvényben marad.
A bírói függetlenség egyetlen alkotmányos korlátja, azaz a bírák törvényi alávetettsége a jogalkotóra azt a kötelezettséget hárítja, hogy az a törvényeket – így a büntetési rendszerre és a büntetéskiszabás elveire vonatkozó szabályokat is – az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően, alkotmányos keretek között alkossa meg. Amennyiben ez a követelmény nem sérül, a bírák e törvények szerint kötelesek eljárni, törvényi alárendeltségük érvényesül.
2.2. A támadott rendelkezéssel összefüggésben az Alkotmánybíróság jelen határozatának III/1.4. pontjában kifejtette, hogy az nem sérti az alkotmányos büntetőjog alapelveit és követelményeit. A Btk.-ban általános érvénnyel, minden ügyre egyformán irányadó módon megállapított szabály nem tekinthető továbbá a bírói hatalom fő megnyilvánulását jelentő ítélkezési tevékenységbe történő olyan egyedi, külső beavatkozásnak sem, amely egyes ügyeket vagy az ügyek egy csoportját indokolatlanul elvonja az egységesen irányadó büntetéskiszabási rendelkezések hatálya alól.
Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Btk. 83. § (2) bekezdése nem sérti az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében rögzített bírói függetlenség elvét. A támadott rendelkezés sem általában, sem egyedi ügyekben nem vonja el a bíróságtól a büntetés kiszabásával összefüggő mérlegelési jogot, mert nem élvez prioritást a Btk.-nak a büntetés kiszabására vonatkozó egyéb rendelkezéseihez képest, ennél fogva a bíróságnak kellő mozgásteret hagy ahhoz, hogy az ügyekben feltárt bűnösségi körülményeket súlyuknak megfelelően tudja értékelni. Ezért az indítványokat elutasította.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a támadott jogszabályi rendelkezés és az Alkotmány 50. § (1) bekezdése, az Alkotmány 57. § (1) bekezdése, valamint az Alkotmány 70/A. §-a között értékelhető összefüggés nincsen.
A Btk. 83. § (2) bekezdése tartalmilag nem érinti a bíróságoknak az Alkotmány 50. § (1) bekezdésében meghatározott alkotmányos kötelezettségeit és feladatait, köztük a bűncselekmények elkövetőinek megbüntetésére irányuló általános érvényű kötelezettségét sem.
A vitatott jogszabály és az Alkotmány 57. § (1) bekezdése által garantált bírósághoz való jog és bíróság előtti egyenlőség elve között hasonlóképpen nem mutatható ki tartalmi összefüggés.
A támadott rendelkezésben nem ismerhetők fel olyan elemek sem, amelyek az Alkotmány 70/A. §-ában tilalmazott hátrányos megkülönböztetésre utalnának, vagy amelyek a jogegyenlőség kérdését távolról is érintenék.
Az indítványnak a szabályozás belső ellentmondásait állító és ezt kifogásoló része vonatkozásában az Alkotmánybíróság arra a következetes gyakorlatra utal, amelyet először a 35/1991. (VI. 20.) AB határozatban fejtett ki elvi éllel. Az indítványban támadott törvényi rendelkezés és a Btk. 40. § (2) és 45. § (2) bekezdései – értelmezéstől függő – ellentétes tartalma önmagában, anyagi alkotmányellenesség hiányában nem vezethet az alkotmányellenesség megállapításához. ,,Az ilyen rendelkezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is együtt jár, vagyis ha az ellentétes tartalmú szabályozás anyagi alkotmányellenességhez vezet, tehát például ha a rendelkezések valamelyike meg nem engedett diszkriminációt, egyéb alkotmányellenes helyzet megteremtését vagy alkotmányos alapjog korlátozását eredményezi.'' [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991. 175., 176.] Tekintettel arra, hogy ez utóbbi nem volt megállapítható, az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében is elutasította.
2.3. Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben való közzétételét a benne foglalt elvi álláspontjának jelentőségére figyelemmel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 500/B/2001.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás