40/2007. (VI. 20.) AB határozat
40/2007. (VI. 20.) AB határozat1
2007.06.20.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére, továbbá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatára irányuló indítványok alapján – dr. Bragyova András, dr. Kiss László, dr. Kukorelli István, dr. Lévay Miklós és dr. Trócsányi László alkotmánybírók különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 29. § (1) bekezdés a) pontja, 30. § (1) és (2) bekezdése, illetve a III. Fejezet egésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 439. § (1) bekezdés a) pontja, 441. § (2)–(3) és (4) bekezdései, 442. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság elutasítja azon mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt, amely szerint az Országgyűlés hiányosan szabályozta a jogegységi eljárás eljárási rendjét.
4. Az Alkotmánybíróság elutasítja azt az indítványt, amely mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását azért kezdeményezte, mert a polgári, gazdasági, munkaügyi, közigazgatási ügyszakokra vonatkozóan a jogegységi eljárás szabályait külön-külön törvényben kell megállapítani.
5. Az Alkotmánybíróság a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 27. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. A legfőbb ügyész az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1. § b) pontja és az ügyészségről szóló 1972. évi V. törvény 5. § (2) bekezdés j) pontja alapján utólagos normakontroll iránti kérelmet terjesztetett elő a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Bsz.) 29. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulata, továbbá a 30. § (1) és (2) bekezdései, valamint ezzel összefüggésben a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 439. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulata, valamint 441. § (2) és (3) bekezdései alkotmányellenességének vizsgálatára és megsemmisítésére. A legfőbb ügyész ugyanezen indítványában kezdeményezte a Be. 51. § (1) bekezdésének és 53. § (1) bekezdésének a pótmagánvádlóra vonatkozó szabályai alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát és megsemmisítését, illetve a 3/2004. BJE. számú jogegységi határozat vizsgálatát is. Az Alkotmánybíróság a Be. 51. § (1) bekezdése és 53. § (1) bekezdése, valamint a 3/2004. BJE. számú jogegységi határozat vizsgálatára irányuló indítványi részeket elkülönítette, s azt a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatban bírálta el. (ABH 2005, 504.)
A jelen eljárás alapjául szolgáló legfőbb ügyészi indítvány a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulatát és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontjának első fordulatát azért tartotta alkotmánysértőnek, mert álláspontja szerint a „joggyakorlat továbbfejlesztése” – mint a jogegységi eljárás alapjául szolgáló ok – az Alkotmány 47. § (2) bekezdésével és 50. § (3) bekezdésével ellentétes. Az indítványozó kifejtette, hogy az Alkotmány alapján a Legfelsőbb Bíróság „nem kapott alkotmányos hatalmat arra, hogy preventív módon kötelezze a bírákat a saját belső meggyőződésükkel ellentétes döntésekre”. Utalt arra, hogy „e rendelkezés bizonytalansága azt sem zárja ki, hogy a jogegységi határozatok az Alkotmány rendelkezéseivel össze nem férő tartalmat vagy célt tulajdonítanak a jogszabályoknak”.
Az indítványozó a Bsz.-nek a jogegységi tanács megalakítására vonatkozó 30. § (1)–(2) bekezdéseit, illetve a Be. hasonló tartalmú 441. § (2)–(3) bekezdéseit is vizsgálni kérte. Az Alkotmány 47. § (2) bekezdés alapján kifogásolta, hogy a jogegységi eljárásban nem kapott szerepet a Legfelsőbb Bíróság teljes ülése, illetve a szakmai testületek sem hozhatnak jogegységi határozatot, holott – mint kifejtette – az Alkotmányból nem következik, hogy csak a jogegységi tanácsok hozhatnak jogegységi határozatot. Álláspontja szerint továbbá a jogegységi tanács tagjai kiválasztásának – a vizsgálni kért törvényekben szabályozott – rendje, a jogegységi tanács kis létszámú (öt, illetve hét tagú) összetétele is sérti az Alkotmány jelölt rendelkezését. Végül – utólagos normakontroll indítványában – felvetette, hogy szabályozatlan a jogegységi határozatok megváltoztatásának, hatályon kívül helyezésének intézményesített lehetősége.
2. Magánszemély indítványozó is kérelmet terjesztett elő a Bsz. és a Be. jogegységi eljárást érintő egyes rendelkezései vizsgálatára. Álláspontja szerint a Bsz. 27. § (2) bekezdése ellentétes az Alkotmány 2. § (1) és 47. § (2) bekezdésével: az elvi bírósági határozatok közzétételének lehetősége alkotmányellenesen bővíti a joggyakorlat egységesítésének eszköztárát, az elvi határozatok fogalma a jogbiztonságot sérti. Ellentétes az Alkotmánnyal a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontjának és a 439. § (1) bekezdés a) pontjának egésze. Az indítványozó szerint nemcsak a „joggyakorlat továbbfejlesztése”, hanem a normaszövegben szereplő „elvi kérdés” is bizonytalan jogfogalom. Ezen indítványozó is kérelmet terjesztett elő a Bsz. 30. § (1)–(2) bekezdései, illetve a Be. 441. § (2)–(3) bekezdései, továbbá a Be. 441. § (4) és 442. § (1) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatára és megsemmisítésére. A jogegységi tanács összetételére, a jogegységi eljárásra vonatkozóan a fentiekben ismertetett indítványhoz hasonló kifogásokat fogalmazott meg azzal, hogy az indítványa kiterjedt a Be. 441. § (4) bekezdésének vizsgálatára, mert e szabály – véleménye szerint – eleve lehetetlenné teszi, hogy az ellentétes bírói álláspont a jogegységi tanácskozás során megjelenjen, valamint a Be. 442. § (1) bekezdésére is, amely kimondja, hogy a jogegységi eljárást a tanács elnöke készíti elő, és az ügyet tanácsülésre vagy ülésre tűzi ki. Az indítványozó alapvetően a jogbiztonság sérelmét vetette fel.
Ugyanezen indítványozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatát is kezdeményezte két szempont szerint. Egyrészt, ha az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll indítványának nem adna helyt, úgy indítványozta annak megállapítását, hogy az Országgyűlés hiányosan szabályozta a jogegységi eljárás eljárási rendjét. Másrészt ettől függetlenül is kérte mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását, mert a polgári, gazdasági, munkaügyi, közigazgatási ügyszakokra vonatkozóan a jogegységi eljárás szabályait külön-külön törvény nem határozza meg.
3. Újabb indítványozó a Bsz. III. – „Az ítélkezés egységének biztosítása” című – Fejezete egészének kéri az alkotmányossági vizsgálatát és megsemmisítését. Álláspontja szerint a Bsz.-nek a jogegységi eljárásra vonatkozó rendelkezései az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság követelményét sértik. Kifejtette továbbá, hogy a Bsz. III. Fejezetébe foglalt szabályok az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdésével is ellentétesek „mivel a Legfelsőbb Bíróság normatív jellegű határozatait kivonja a jogrendszerben fennálló alkotmányossági ellenőrzés alól”.
4. Újabb indítványozó – az utólagos absztrakt normakontroll és az alkotmányjogi panasz hatásköröket egyaránt megjelölve – kérelmet terjesztett elő a Bsz. 29–33. §-ai (lényegében a Bsz. III. fejezetének) alkotmányossági vizsgálatára. Kifejtette, hogy a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény értelmében a jogegységi határozat nem jogszabály, ezzel szemben az állampolgárokra jogokat és kötelezettségeket határoz meg. Ez sérti a jogbiztonságot. Szintén a jogbiztonsággal ellentétes – indítványozó szerint – az, hogy jogegységi határozattal meg lehet változtatni a kialakult ítélkezési gyakorlatot. A törvényi előtti egyenlőség sérelmét is abban látja az indítványozó, hogy a kihirdetett jogegységi határozatot követő és a kihirdetést megelőző ügyek eltérő elbírálásban részesülhetnek, mert a jogegységi határozat módosítja az ítélkezés tartalmát.
Az indítványozó mindezeken túl kérte, megfogalmazása szerint: „az EBH 2001. 408. Jogegységi döntés megsemmisítését”. Az indítványozó alkotmányjogi panaszának alapjául a Legfelsőbb Bíróság Pfv. V. 22.420/2006/3. és a Pfv. V. 21.841/2006/5. számú döntéséit jelölte meg. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt és az EBH vizsgálatára irányuló kérelmet elkülönítette és külön eljárásban bírálta el.
II.
1. Az Alkotmány felhívott rendelkezései szerint:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„32/A. § (1) Az Alkotmánybíróság felülvizsgálja a jogszabályok alkotmányosságát, illetőleg ellátja a törvénnyel hatáskörébe utalt feladatokat.
(2) Az Alkotmánybíróság alkotmányellenesség megállapítása esetén megsemmisíti a törvényeket és más jogszabályokat.
(3) Az Alkotmánybíróság eljárását törvényben meghatározott esetekben bárki kezdeményezheti.
(...)”
„47. § (1) A Legfelsőbb Bíróság a Magyar Köztársaság legfőbb bírósági szerve.
(2) A Legfelsőbb Bíróság biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, jogegységi határozatai a bíróságokra kötelezőek.”
„50. § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.
(2) A bíróság ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét.
(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.
(4) A bíróságok igazgatását az Országos Igazságszolgáltatási Tanács végzi, az igazgatásban bírói önkormányzati szervek is közreműködnek.
(5) A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról, továbbá a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”
2. A Bsz. érintett szabályai értelmében:
„27. § (1) A bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása a Legfelsőbb Bíróság feladata.
(2) A Legfelsőbb Bíróság az (1) bekezdésben meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, és elvi bírósági határozatokat tesz közzé.”
„29. § (1) Jogegységi eljárásnak van helye, ha
a) a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges,
b) a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától.
(2) Az (1) bekezdés b) pontjában említett esetben a Legfelsőbb Bíróság tanácsa kezdeményezi a jogegységi eljárást, és a jogegységi határozat meghozataláig az eljárást felfüggeszti.
Jogegységi tanács
30. § (1) A Legfelsőbb Bíróságon büntető, polgári, gazdasági, munkaügyi és közigazgatási szakágú jogegységi tanács működik. A jogegységi tanácsot az elnök, az elnökhelyettes, a kollégiumvezető vagy a kollégiumvezető-helyettes vezeti. A jogegységi tanács 5 tagból áll, tagjait a tanács elnöke választja ki.
(2) Ha a jogegységi eljárásban hozandó döntés több szakág ügykörét érinti, a tanács elnöke az eljáró jogegységi tanácsot az érintett szakágban eljáró bírák közül arányosan jelöli ki. E tanács 7 tagból áll, elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy elnökhelyettese.
31. § (1) Jogegységi eljárást kell lefolytatni,
a) ha azt Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy kollégiumvezetője, illetőleg – a (2) bekezdésben meghatározott körben – a legfőbb ügyész indítványozza, továbbá
b) a 29. § (1) bekezdésének b) pontjában említett esetben.
(2) A legfőbb ügyész jogegységi eljárást indítványozhat büntetőeljárásban, továbbá polgári eljárásban akkor, ha az eljárás megindítására vagy az abban való részvételre külön jogszabály feljogosítja.
32. § (1) A jogegységi határozat hozatalára irányuló indítványban az indítványozónak meg kell jelölnie, hogy milyen kérdésekben és mely okokból kéri a jogegységi tanács határozatának meghozatalát.
(2) Az indítvány alapján a jogegységi tanács elnöke tűzi ki az ülés határnapját. A jogegységi tanács ülésére az indítványozót és a legfőbb ügyészt meg kell hívni.
(3) Az ülést az elnök vezeti, az indítványozó és a legfőbb ügyész felszólalhat.
(4) Az indítvány alapján a jogegységi tanács határozatot hoz. A jogegységi határozatát „A Magyar Köztársaság nevében” hozza és azt a Magyar Közlönyben közzé kell tenni.
(5) A Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozatát és a jogegységi tanács által kiválasztott elvi bírósági határozatot hivatalos gyűjteményében közzéteszi.
(6) A jogegységi határozatnak – ha törvény kivételt nem tesz – a felekre kiterjedő hatálya nincs.
(7) A Törvény a jogegységi eljárásra vonatkozóan további szabályokat állapíthat meg.
(8) A jogegységi eljárásra vonatkozó ügyviteli rendelkezéseket a Legfelsőbb Bíróság ügyviteli szabályzata állapítja meg.”
„105. § Az e törvény hatálybalépését megelőzően hozott irányelvek, elvi döntések és kollégiumi állásfoglalások az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatók.”
3. A Be. jelen ügyben irányadó rendelkezései szerint:
„XIX. Fejezet
JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS
JOGEGYSÉGI ELJÁRÁS
439. § (1) Jogegységi eljárásnak van helye, ha
a) a joggyakorlat továbbfejlesztése vagy az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben jogegységi határozat meghozatala szükséges,
b) a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától.
(2) Az (1) bekezdés a) pontja alapján az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében jogegységi eljárásnak van helye különösen akkor, ha az ítélőtábla, a megyei bíróság vagy a helyi bíróság elvi kérdésben korábban hozott jogerős bírósági határozattól eltérő jogerős határozatot hozott, és a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a legfőbb ügyész az elvi kérdés eldöntését szükségesnek tartja.
440. § (1) Jogegységi eljárást kell lefolytatni,
a) ha azt a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy a büntető kollégiumának vezetője, illetőleg a legfőbb ügyész indítványozza, továbbá
b) a 439. § b) pontja esetén.
(2) Az (1) bekezdés b) pontjában írt ok miatt a Legfelsőbb Bíróság tanácsa indítványozza a jogegységi eljárást.
(3) Ha a jogegységi eljárás eredménye a Legfelsőbb Bíróság előtt folyamatban lévő más rendkívüli jogorvoslati eljárásra kihatással lehet, a Legfelsőbb Bíróság a rendkívüli jogorvoslati eljárást a jogegységi határozat meghozataláig felfüggeszti.
441. § (1) A jogegységi indítványban meg kell jelölni az elbírálandó elvi kérdést (jogkérdést) és az indítvány előterjesztőjének javaslatát annak mikénti eldöntésére. Az indítványhoz mellékelni kell az indítvánnyal érintett bírósági határozatok kiadmányát.
(2) A jogegységi indítványt a Legfelsőbb Bíróság öt hivatásos bíróból álló jogegységi tanácsa bírálja el.
(3) A jogegységi tanács elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy büntető kollégiumának vezetője. A jogegységi indítvány előterjesztője nem lehet a jogegységi tanács elnöke vagy tagja.
(4) A jogegységi tanács tagja nem lehet az, aki a jogegységi indítvánnyal érintett bírósági határozat meghozatalában részt vett.
442. § (1) A jogegységi eljárást a tanács elnöke készíti elő, és az ügyet tanácsülésre vagy nyilvános ülésre tűzi ki.
(2) A jogegységi tanács tanácsülésen dönt, ha
a) a törvényben kizárt vagy az arra nem jogosulttól származó indítványt érdemi elbírálás nélkül elutasítja,
b) a jogegységi indítvány visszavonása miatt a jogegységi eljárást megszünteti.
(3) Ha a jogegységi tanács az indítványt érdemben elbírálja, nyilvános ülésen határoz. A jogegységi határozat hozatalára irányuló indítványt – ha azt nem a legfőbb ügyész nyújtotta be – a tanács elnöke a jogegységi indítvánnyal érintett bírósági határozat kiadmányával együtt megküldi a legfőbb ügyésznek. A legfőbb ügyész az indítvány kézbesítésétől számított tizenöt napon belül megküldi a jogegységi indítványra tett nyilatkozatát a Legfelsőbb Bíróságnak.
(4) A nyilvános ülést a tanács elnöke vezeti, az eljárásban egy vagy két előadó bírót jelölhet ki.
(5) A nyilvános ülés megnyitása után az előadó bíró összefoglalja a jogegységi indítványt, illetve az elbírálandó elvi kérdés lényegét. Ezt követően az indítványozó felszólalhat. Ha nem a legfőbb ügyész a jogegységi indítvány előterjesztője, akkor a legfőbb ügyész az indítványozó felszólalását követően felszólalhat.
(6) A felszólalásokat követően a jogegységi tanács határozat meghozatala céljából tanácsülésre visszavonul. A jogegységi tanács a határozatát tanácskozás után szavazással hozza meg. Ha a szavazás nem egyhangú, a határozatot a többségi szavazat dönti el.
(7) A tanácskozás és a szavazás titkos. A tanácskozáson és a szavazásnál a jogegységi tanács elnökén és tagjain kívül csak jegyzőkönyvvezető lehet jelen.
(8) A nyilvános ülést a jogegységi tanács fontos okból elnapolhatja.
443. § (1) A jogegységi tanács a nyilvános ülésen határozatot hoz. A jogegységi tanács a jogegységi határozatot „A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN” hozza, és azt nyilvánosan hirdeti ki.
(2) A jogegységi indítványnak helyt adó határozat rendelkező része tartalmazza a jogegységi eljárás tárgyául szolgáló, illetve azzal szorosan összefüggő elvi kérdésben adott iránymutatást.
(3) Ha az elvi kérdésben adott iránymutatásból következően a jogegységi határozattal érintett jogerős bírósági határozatnak a terhelt büntetőjogi felelősségét megállapító rendelkezése törvénysértő, a jogegységi tanács a törvénysértő rendelkezést hatályon kívül helyezi, és a terheltet felmenti, illetve az eljárást megszünteti. Ha a terhelt fogva van, a fogvatartást is megszünteti.
(4) A jogegységi határozat indokolása tartalmazza, hogy a jogegységi indítványt ki terjesztette elő, az indítvány mire irányul, és mely bírósági határozatokat érint. Ismerteti az elbírálandó elvi kérdésben kialakult eltérő álláspontokat, szükség esetén az indítvánnyal érintett bírósági határozatokban megállapított tényállás lényegét, számot ad a rendelkező részben adott iránymutatás indokairól. A határozat indokolása tartalmazza a terhelt felmentésének és az eljárás megszüntetésének indokait is.
444. § A jogegységi tanács elutasítja a jogegységi indítványt, ha jogegységi határozat meghozatala nem szükséges. A határozat indokolása az elutasítás okát tartalmazza.
445. § (1) A jogegységi tanács a határozatát nyomban kihirdeti, ezt követően tizenöt napon belül írásban közli az indítvány előterjesztőjével és – ha az előterjesztő nem a legfőbb ügyész volt – a legfőbb ügyésszel is. A határozatot közölni kell azzal a terhelttel is, akit felmentettek vagy akivel szemben az eljárást megszüntették. Ha az alapeljárásban a vádat magánvádló vagy pótmagánvádló képviselte, a határozatot vele is közölni kell.
(2) A tanács elnöke gondoskodik a jogegységi határozatnak a Magyar Közlönyben történő közzétételéről.”
III.
Az indítványok az alábbiak szerint megalapozatlanok.
1. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján elsőként azt vizsgálta, hogy a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja és az e rendelkezéssel szó szerint megegyező Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja sérti-e az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, 47. § (2) bekezdését, és 50. § (3) bekezdését. Az indítványozók által felvetett alkotmányossági problémák lényege, hogy
– a vizsgálni kért szabályok lehetővé teszik – ahogy az indítványozók fogalmaznak – preventív jogegységi határozat meghozatalát, ami szemben áll a jogegységi határozat alkotmányos funkciójával, sérti a bírói függetlenséget;
– „a joggyakorlat továbbfejlesztése” és az „elvi kérdés” – mint a jogegységi eljárás alapjául szolgáló okok – törvényi megfogalmazás homályos, értelmezhetetlen, ezért ellentétben áll a jogbiztonság követelményével.
1.1. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontjából [és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontjából] nem következik, hogy e rendelkezések a Legfelsőbb Bíróságot olyan jogegységi határozat meghozatalára is felhatalmazzák, amely a törvényértelmezés bírósági gyakorlatát megelőzve, előzetes magyarázattal szolgál a törvény alkalmazását illetően.
A Magyar Köztársaság Alkotmányának módosításáról szóló 1997. évi LIX. törvényt (a továbbiakban: Alkmód.) megelőzően az Alkotmány 47. §-a a következő rendelkezést tartalmazta: „A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága elvi irányítást gyakorol az összes bíróságok bírói működése és ítélkezése fölött. A Legfelsőbb Bíróság irányelvei és elvi döntései a bíróságok számára kötelezők.” Ez a szabály a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos feladataként az elvi irányítást határozta meg, amelynek eszközei az irányelv és az elvi döntés voltak. Az Alkmód. a Legfelsőbb Bíróságra vonatkozó alkotmányi rendelkezést megváltoztatta. Az Alkotmány 47. § (1) bekezdésében rögzítette, hogy a Legfelsőbb Bíróság a Magyar Köztársaság legfőbb bírói szerve, a 47. § (2) bekezdés pedig a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos feladataként a bíróságok jogalkalmazása egységességének biztosítását jelölte meg, amelynek eszköze a jogegységi határozat. Az Alkmód.-al egyidőben lépett hatályba (a jelen ügyben vizsgált) Bsz., így e szabályok együttesen határozták (határozzák) meg a bíró szervezet új rendjét. Az Alkmód. hatálybalépését követő alkotmányszöveg – az Alkotmány 47. §-a – alapján egyértelmű, hogy a jogegységi határozat meghozatala a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos funkciójához kapcsolódik, nevezetesen: az Alkotmány a jogalkalmazás – azaz az élő joggyakorlat – egységességének biztosítása érdekében hatalmazza fel a Legfelsőbb Bíróságot jogegységi határozat meghozatalára. Az Alkotmány tehát a már kialakult joggyakorlat egységesítéséről, s nem pedig ún. előzetes egységesítésről szól. Mindezek alapján elsőként az állapítható meg, hogy a Bsz. (valamint a Be.) vizsgált szabálya alkalmazásának kereteit maga az Alkotmány jelöli ki, e törvényi rendelkezések az Alkotmánnyal – benne a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos funkciójával – együtt értelmezendőek.
A Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja [illetve a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja] a jogegységi eljárás alapjául szolgáló okok között említi a joggyakorlat továbbfejlesztését, illetve az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében az elvi kérdések eldöntését. Az Alkotmánybíróság álláspontja, hogy a vizsgált törvényi rendelkezések nem lépnek túl az Alkotmány szövegén. Azok csupán – az Alkotmány végrehajtásaként – a jogalkalmazás jogegységi határozattal való egységesítésének esetköreit részletezik. A joggyakorlat továbbfejlesztése, mint ok révén a Legfelsőbb Bíróságnak lehetősége nyílik valamely jogszabály-értelmezési gyakorlat (tehát a normához „tapadt” ítélkezés) alapján dönteni az ítélkezési gyakorlat új irányáról. Ebbe az esetkörbe tartozhat a Bsz. 29. § (1) bekezdés b) pontja alapján induló jogegységi eljárás is. A joggyakorlat továbbfejlesztése fogalomba így kétségkívül beleérthető, hogy a „továbbfejlesztés” az egységes gyakorlathoz képest eltérő értelmezési irány megfogalmazását is jelentheti, minderre azonban – ahogy a Bsz. fogalmaz – csak joggyakorlat alapján van lehetőség, amely eleve kizárja azt, hogy még nem értelmezett normához ún. „preventív” jogegységi határozat kapcsolódjon. Az elvi kérdések jogegységi határozattal való eldöntése pedig – az előzőekkel összhangban – a norma alkalmazása során felmerült különböző (általános érvénnyel megfogalmazott) értelmezések egységesítésének eszköze. Az Alkotmánybíróság szerint a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja [illetve a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja] e tekintetben követi az Alkotmány 47. § (2) bekezdésének normatartalmát.
Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a bírósági jogértelmezés és a bírói függetlenség kapcsolatával. Ennek keretében rámutatott: „A „jogot” végül is a bíróságok saját értelmezésük szerint állapítják meg. [...] A csak a törvényeknek való alávetettség nemcsak a másik két hatalmi ág befolyását zárja ki tehát az ítélkezésre, hanem – az Alkotmány határai és követelményei között maradó – független, folyamatos és rendszerképző törvényértelmezés és jogalkalmazás révén is biztosítja a bírói függetlenséget.” [38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256, 262.]. Ezen értelmezést alapul véve a 42/2004. (XI. 9.) AB határozat megállapította, hogy „[a] jogalkalmazás egységességének biztosítása érdekében többféle alkotmányos megoldás lehetséges az igazságszolgáltatás rendszerén belül. Önmagában azzal a ténnyel nem sérül a jogalkotói hatalom, benne a törvényhozói hatalmi ág alkotmányos jogköre, hogy a bírói hatalom a jogszabályoknak egységesen alkalmazandó tartalmat ad.” (ABH 2004, 551, 571.) A 42/2005. (XI. 14.) AB határozat pedig különös hangsúlyt helyezett „a bírói (a Legfelsőbb Bíróság-i) önálló jogszabály-értelmezés – és ezen keresztül a bírói függetlenség – alkotmánybírósági védelmére” (ABH 2005, 504, 513.). Az idézett határozatokban az Alkotmánybíróság elismerte, hogy a jogalkalmazói jogértelmezés önálló rendszerként tapadhat a normához; e rendszeren belül pedig a jogalkalmazói gyakorlat egységességét a Legfelsőbb Bíróságnak nemcsak lehetősége, hanem alkotmányos kötelezettsége is biztosítani. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ennek esetköreit szabályozza a Bsz. (és a Be.) vizsgált rendelkezése, amikor kimondja, hogy jogegységi eljárás lefolytatására alapul szolgálhat a joggyakorlat továbbfejlesztése, illetve az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében az elvi kérdésekben való döntés. E rendelkezésekből tehát nem következik, hogy a Legfelsőbb Bíróságot „preventív” – még nem alkalmazott törvény értelmezésére irányadó – jogegységi határozat meghozatalára jogosítják fel. Ezért az indítványnak az Alkotmány 50. § (3) bekezdése sérelmére alapozott kérelme nem tekinthető megalapozottnak.
Az Alkotmánybíróság a jogegységi határozat alkotmányossági felülvizsgálatát megteremtő 42/2005. (XI. 14.) AB határozatában rámutatott: „Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Alkotmány 47. § (2) bekezdésében nevesített jogegységi határozat – a Legfelsőbb Bíróság önálló jogszabály-értelmezése folytán (amelyre a joggyakorlat egységesítése érdekében alkotmányos felhatalmazása van) – adott esetben az alapul fekvő jogszabály tartalmát bővítetheti, szűkítetheti, vagy éppen az értelmezéssel joghézagot tölthet ki. ... A jogegységi határozat az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése alapján válik az alkotmányossági vizsgálat tárgyává.” (ABH 2005, 504, 514.) E határozat a bírói függetlenséggel összefüggésben rámutatott: az Abtv. 38. §-a alapján az eljáró bíró, a számára kötelező valamennyi norma, így a jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálatát is kérheti. Ennek jelen ügyben azért van relevanciája, mert az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetősége nyilvánvalóan fenn áll valamennyi bírónak abban az esetben is, ha olyan normát kell alkalmaznia, amelyet az adott szerv nem az alkotmányos funkciójával összhangban (alkotmányos felhatalmazását túllépve) hozott meg. Mindez biztosítéka a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja alkotmánnyal összhangban történő alkalmazásának is.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Alkotmány 47. § (2) bekezdése, és 50. § (3) bekezdése sérelmére alapított indítványt elutasította. Megállapította, hogy a Bsz. és a Be. vizsgált szövege önmagában nem ad alapot olyan értelmezésre, amely „preventív” jogegységi határozat meghozatalára hatalmazza fel a Legfelsőbb Bíróságot, illetve nyomatékosította ennek alkotmányos biztosítékát: az alkotmánybírósági védelem szerepét esetleges eltérő értelmezés esetén.
1.2. Az egyik indítványozó a „a joggyakorlat továbbfejlesztése” és az „elvi kérdés” törvényi meghatározását a normavilágosság követelményével is ellentétesnek vélte.
A 26/1992. (IV. 30.) AB határozat megállapította: „Az Alkotmánybíróság elvi éllel mutat rá arra, hogy a világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság – amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság fontos eleme – megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon.” [ABH 1992, 142.]
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom alkotmányos követelményének a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontjában [és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontjában] szereplő normaszöveg megfelel. Mint ahogy fentebb kifejtésre került, a Legfelsőbb Bíróság jogalkalmazás egységességét biztosító funkciójához kapcsolódik a „joggyakorlat továbbfejlesztése”, amely normaszöveg eleve már meglévő gyakorlatot feltételez. A jogegységi határozat nem a jogalkalmazási gyakorlatot megindító, hanem a jogalkalmazási gyakorlatra tekintettel meghozott döntés. A jogegységi eljárás megindításának ezen oka tehát pusztán nyelvtani értelmezés alapján (fogalmilag) is mindenki számára érthető és értelmezhető. Az ítélkezési gyakorlat egy-egy problémájának esetleg új megközelítések alapján történő rendezése, a törvény szóhasználata szerint: „továbbfejlesztése” alapot adhat jogegységi eljárás megindítására.
A vizsgált törvényszöveg szerint: „az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében elvi kérdésben” is helye van jogegységi határozat meghozatalának. E törvényi szabály – csakúgy mint az első fordulatban szereplő „joggyakorlat” kifejezés – ítélkezési gyakorlatot feltételez. Az elvi kérdés, mint fogalom a Bsz.-nek nemcsak az itt vizsgált szabályában, hanem egyéb rendelkezései között is szerepel [pl. 28. § (3) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság szerint az „elvi kérdés” a jogalkalmazói gyakorlatban (a bírói jogértelmezés során) széles körben ismert és alkalmazott kifejezés: az egységes jogalkalmazás (elvi állásfoglalás) igényét megalapozó problémafelvetés. Az Alkotmánybíróság a 12/2001. (V. 14.) AB határozatában vizsgálta a Bsz. azon rendelkezését, amely feljogosítja a Legfelsőbb Bíróságot, hogy elvi bírósági határozatot is közzétegyen. Az Alkotmánybíróság e döntésében tényként kezelte, hogy a bírósági jogalkalmazás során felmerülhetnek olyan elvi kérdések, amelyeket a bíróságoknak, végső soron az Alkotmány alapján erre feljogosított Legfelsőbb Bíróságnak kell eldönteni. (ABH 2001, 163, 173.) A jogalkalmazói gyakorlatban felmerült elvi kérdések eldöntésének rendszerébe kapcsolódik be a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja [és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja] második fordulata: elvi kérdések egységesítése esetén is van helye jogegységi eljárás megindításának.
Az Alkotmánybíróság a 36/1997. (VI. 11.) AB határozatában utalt arra, hogy csak a jogalkalmazás számára eleve értelmezhetetlen jogszabály sérti a jogbiztonságot (ABH 1997, 222, 227–228.). Az Alkotmánybíróság jelen ügyben, a fenti indokok alapján megállapította, hogy a vizsgált rendelkezés a jogalkalmazók számára – megfelelő pontossággal – felismerhető normatartalmat hordoz, így az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmére alapított indítványt sem találta megalapozottnak.
Az 1.1. és 1.2. pontokban kifejtett indokok alapján az Alkotmánybíróság a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.
2. Az indítványozók vizsgálni és megsemmisíteni kérték a Bsz. jogegységi tanácsra vonatkozó 30. § (1) és (2) bekezdéseit, illetve a Be. 441. § (2)–(3) bekezdéseit az Alkotmány 2. § (1) bekezdése és 47. § (2) bekezdése alapján. A Bsz. és a Be. szabályainak tartalmi hasonlóságára – és a vizsgálni kért alkotmányossági probléma azonosságára – tekintettel az Alkotmánybíróság a Bsz. 30. § (1) és (2) bekezdését, illetve a Be. 441. § (2) (3) bekezdései alkotmányosságát együtt bírálta el. Az indítványok lényege szerint e rendelkezések alkotmánysértők mert:
– a jogegységi tanács tagjait nem ügyenként, hanem eseti jelleggel választja ki a tanács elnöke, amely kihatással lehet a döntésre;
– a jogegységi tanács öt tagból áll, több szakág ügykörét érintően hét tagból, így a törvény „a legmagasabb ítélkezési fórum legfontosabb feladatkörének gyakorlását csekély számú ad-hoc testületre bízza”;
– szabályozatlan a jogegységi határozatok megváltoztatásának, hatályon kívül helyezésének intézményesített lehetősége.
2.1. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint helytálló az az indítványozói állítás, mely szerint az Alkotmányból nem következik, hogy jogegységi határozatot csak jogegységi tanács hozhat. Az Alkotmány 47. § (2) bekezdése a jogegységi határozat fogalmát csupán a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos feladatellátásával kapcsolatos szövegösszefüggésben említi, a jogegységi határozat meghozatalára vonatkozóan további rendelkezéseket nem tartalmaz. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ezért az Alkotmányból nem következik olyan szabály, amely irányadó lenne arra nézve, hogy a jogegységi határozat meghozatalára a Legfelsőbb Bíróságon belül mely testület jogosult, így nem következik az sem, hogy a jogegységi tanácson kívül a Legfelsőbb Bíróság más fórumait (teljes ülését, szakmai kollégiumait) is fel kell jogosítani. Annak a kérdésnek az eldöntésében tehát, hogy az Alkotmány 47. § (2) bekezdésében nevesített jogegységi határozat meghozatalára a Legfelsőbb Bíróság mely bírói testülete jogosult, a törvényhozó – az Alkotmány keretei között – viszonylag nagy szabadságot élvez. Az Alkotmány 50. § (5) bekezdése felhatalmazást ad arra, hogy minősített többséggel elfogadandó törvény határozza meg a bíróságok szervezetét és igazgatását. Míg az igazgatás vonatkozásában az Alkotmány konkrét rendelkezéseket tartalmaz [az 50. § (4) bekezdés kimondja, hogy ezt az Országos Igazságszolgáltatási tanács végzi], addig ilyen jellegű rendelkezést nem foglal magában a jogegységi határozat meghozatala feladatához kapcsolódóan, csupán annyit mond: a Legfelsőbb Bíróság „jogegységi határozatai”. Mindebből következik, hogy nem alkotmánysértő [nem sérti a jogbiztonságot és az Alkotmány 47. § (2) bekezdését] a törvényhozás azon választása, amely a jogegységi határozat meghozatalára a – speciálisan e célból alakítandó – jogegységi tanácsot jogosítja fel. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a törvényhozás dönthetett volna akként is – mint ahogy az indítványozó felvetette –, hogy a Legfelsőbb Bíróság más bírói testületeinek (pl. teljes ülésének) érdemi szerepet, esetleg döntési jogkört biztosít. Viszont nem ütközik az Alkotmányba a Bsz.-ben szabályozott jogegységi tanácsnak a jogegységi határozatok meghozatalában meghatározott szerepe sem.
2.2. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint nem sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdését és 47. § (2) bekezdését azok a szabályok, amelyek a jogegységi tanács vezetésére, tagjai kiválasztására vonatkoznak.
Az Alkotmánybíróság e kérdés kapcsán elsőként áttekintette azokat a nemzetközi megoldásokat, amelyek (az absztrakt jogértelmezést végző) bírói tanácsok összetételének a megállapítását érintik. A magyar jogegységi eljáráshoz hasonló értelmezési mód, főként a közép-kelet európai országokban ismert. A horvát bírósági törvény 34. § és 36. §-a alapján a Legfelső Bíróság összes bírájából álló közgyűlés dönt a jogegységi kérdésekben. A Cseh Köztársaságban jogegységesítésre irányuló értelmező döntéseket (stanoviska) a Legfelső Bíróság és Legfelső Közigazgatási Bíróság hozhat. Az eljárásban az adott (polgári, közigazgatási, büntető) ügyszak összes bírája részt vesz (a bíróságokról szóló törvény, November 30, 2001 no. 6/2002 Sb.). Lengyelországban a Legfelső Bíróságról szóló törvény 60. §-ának (1) bekezdése szerint az értelmező döntést hozó tanács a Legfelső Bíróság hét bírájából áll, de más formában is eljárhat a legfőbb lengyel rendesbírói testület. Amennyiben kiemelt fontosságú jogkérdésről kell döntést hozni, vagy a jogkérdés több ügyszak ítélkezését érinti, a héttagú testület az adott ügyszakokhoz tartozó összes bíróból álló testület elé is utalhatja a kérdést, sőt a Legfelső Bíróság összes bírája is tagja lehet az értelmező döntést hozó testületnek. A lengyel Legfelső Bíróság működéséről szóló, legfelső bírósági bírák közgyűlése által 2003. december 1-jén hozott határozat 99. §-a alapján az értelmező döntést hozó tanács elnöke a Legfelső Bíróság elnöke vagy valamely kollégiumvezetője.
A Bsz. 30. § (1) bekezdés szerint a jogegységi tanácsot az elnök, az elnökhelyettes, a kollégiumvezető vagy a kollégiumvezető-helyettes vezeti, tagjait a tanács elnöke választja ki. A Bsz. 30. § (2) bekezdés értelmében a több szakág ügykörét érintő hét tagú tanács elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy elnökhelyettese. A Be. – jelen ügyben szintén vizsgált – 441. § (3) bekezdése pedig kimondja, hogy a (büntető) jogegységi tanács elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy büntető kollégiumának vezetője. E szabályok azt tükrözik, hogy az öttagú jogegységi tanács vezetését (s ezáltal a jogegységi tanács tagjainak kiválasztását) a törvény alapvetően a Legfelsőbb Bíróság adott kollégiumvezetőjére vagy kollégiumvezető-helyettesére bízza, míg a több szakág ügykörét érintő hét tagú jogegységi tanács vezetését a Legfelsőbb Bíróság elnökére vagy elnökhelyettesére. A jogegységi tanács tagjainak kiválasztásánál figyelembe veendő továbbá a Bsz. 30. § (1) bekezdésének első mondata is, amely meghatározza: büntető, polgári, gazdasági, munkaügyi és közigazgatási szakágakban működik jogegységi tanács. E szabályok a jogegységi tanács tagjai kiválasztásának szakmai szempontjait messzemenően tükrözik. Tehát ha nem is ügyenként (mint ahogy azt az indítványozó felveti), de tartalmaz a Bsz. a tanács tagjainak kiválasztására vonatkozó rendezőelvet. Ezzel az értelmezéssel összhangban a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Szervezeti és Működési Szabályzatáról szóló – többször módosított – 3/2000. számú elnöki utasítás 10. § (2) bekezdése kimondja „A jogegységi tanács öt tagból áll, tagjait a tanács elnöke választja ki. Ha a jogegységi eljárásban hozandó döntés több szakág ügykörét érinti, a tanács elnöke a hét tagú jogegységi tanácsot az érintett szakágban eljáró bírók közül arányosan jelöli ki.” A 10. § (3) bekezdése értelmében pedig „A büntető szakágú jogegységi tanácsot a büntető kollégium vezetője, a közigazgatási szakágú jogegységi tanácsot a közigazgatási kollégium vezetője, míg a polgári, gazdasági, illetve munkaügyi szakágú jogegységi tanácsot a polgári kollégium vezetője, vagy helyettese vezeti. A szakági jogegységi tanácsokat a Legfelsőbb Bíróság elnöke és elnökhelyettese is vezetheti, míg a több szakágat is érintő kérdésekben döntő hét tagú jogegységi tanács vezetésére kizárólag ők jogosultak....” Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Bsz. és a Be. fenti szabályai (illetve ezt összefoglalandó a Legfelsőbb Bíróság – idézett – Szervezeti és Működési Szabályzata) a jogegységi tanács vezetésére és tagjai kiválasztására vonatkozóan megfelelő rendezőelveket fektetnek le, a vizsgált törvényi rendelkezések alapján nem állítható, hogy törvényi korlátok nélküli a jogegységi tanács vezetésének, tagjai kiválasztásának rendje.
Az egyik indítványban felvetettek szerint a Bsz. és a Be. ezen szabályai azért alkotmánysértők, mert lehetőséget biztosítanak a jogegységi tanács vezetőjének olyan tanács összeállítására, amely várhatóan a tanács vezetőjével egyetértésben határoz majd. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint önmagában azzal, hogy a jogegységi tanács összetételének eldöntésében a jogegységi tanács vezetőjének van (a fent bemutatott törvényi korlátok között) meghatározó szerepe, nem sérül sem a jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés], sem a Legfelsőbb Bíróság joggyakorlat egységesítésére fennálló alkotmányos funkciója [Alkotmány 47. § (2) bekezdés]. A törvényi szabályozás tekintetében, annak alkalmazási gyakorlatát illetően feltételezett diszfunkció – contra legem joggyakorlat veszélye – önmagában nem lehet tárgya az alkotmánybírósági vizsgálatnak.
2.3. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a törvényhozói mérlegelés körébe tartozik a jogegységi tanács tagjai számának meghatározása. Az Alkotmányból – mint e határozat már utalt rá – csupán az következik, hogy a Legfelsőbb Bíróság hivatásos bíráiból álló valamely testület döntési kompetenciája a jogegységi határozat meghozatala. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogegységi tanács tagjai számának törvényhozói meghatározása, csak szélső esetekben vethet fel alkotmányossági problémát. A Bsz. 30. § (1) és (2) bekezdésében, illetve a Be. 441. § (2) bekezdésben meghatározott öt, illetve hét tagból álló jogegységi tanács törvényi előírása nem ilyen szélső eset, így az nincs összefüggésben, ezáltal nem is sérti az Alkotmány 2. § (1) és 47. § (2) bekezdéseit.
2.4. Az indítványozók a Bsz. 30. § (1) és (2) bekezdéseivel és a Be 441. § (2)–(3) bekezdésével kapcsolatban felvették, hogy nem tartalmaznak előírást a jogegységi határozatok megváltoztatásának, hatályon kívül helyezésének intézményesített rendjére vonatkozóan.
A Bsz. 105. §-a szerint „Az e törvény hatálybalépését megelőzően hozott irányelvek, elvi döntések és kollégiumi állásfoglalások az eltérő iránymutatást tartalmazó jogegységi határozat meghozataláig alkalmazhatók.” E rendelkezés a korábbi szakmai iránymutatások és a jogegységi határozatok kapcsolatát fogalmazza meg, s valóban – mint ahogy az indítványozó állítja – sem a Bsz. ezen szabálya, sem más rendelkezése nem szól az azonos vagy hasonló tárgyban született jogegységi határozatok egymáshoz való viszonyáról. E szabályozási hiány miatt azonban nem állapítható meg a vizsgálni kért rendelkezések alkotmányellenessége. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a jogegységi határozatok – kizárólag e vizsgált probléma szemszögéből – hasonlítanak az alkotmánybírósági határozatokhoz. Míg az alkotmánybírósági határozat az Alkotmány, addig a jogegységi határozatok a törvények (és egyéb jogszabályok) kötelező értelmezésének eszközei. Amennyiben tartalmában is megváltozik az értelmezett jog (más lesz az Alkotmány, más a törvények tartalma), úgy az szükségképpen kihat az értelmezésre is. Jogegységi határozattal értelmezett törvényi rendelkezés hatályvesztése, módosulása esetén a jogegységi határozat is csak azokra az esetekre irányadó, amikor a „régi jogot” még alkalmazni kell. A Bsz. pedig nem tartalmaz korlátozást arra nézve, hogy az eljáró jogegységi tanács határozatában korábbi jogegységi határozatok alkalmazhatóságát illetően is rendelkezzen. [Így pl. a 2/2007. Közigazgatási és Polgári jogegységi határozat annak megállapításáról szól, hogy a 2/2005. KJE jogegységi határozat 2007. március 29-étől nem alkalmazható.] Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az indítványban jelölt probléma nem éri el azt a szintet, amely alapján a jogbiztonság, és az indítványozók által felhívott más alkotmányi rendelkezések sérelme megállapítható lenne.
A 2.1–2.4. pontokban kifejtett indokok alapján az Alkotmánybíróság a Bsz. 30. § (1) és (2) bekezdései, illetve a Be. 441. § (2)–(3) bekezdései alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.
3. Az egyik indítványozó kérelmet terjesztett elő a Bsz. III. Fejezet egészének, míg egy másik indítványozó a Bsz. 29. §-a, illetve ehhez kapcsolódva a 30–33. §-ai (lényegében a Bsz. III. Fejezete) alkotmányossági vizsgálatára és megsemmisítésére mert álláspontjuk szerint:
– a jogegységi eljárás sérti a jogbiztonságot, különösen azért, mert a jogegységi határozat nem jogszabály, mégis kihathat az állampolgárokra, illetve mert a jogegységi határozat meg is változtathatja az ítélkezési gyakorlatot;
– sérül továbbá az Alkotmánybíróság alkotmányos feladatellátása, mert a jogegységi határozat alkotmányossági ellenőrzésére a Bsz. alapján nincs lehetőség.
3.1. Az Alkotmánybíróság e határozat III/1–III/2. pontjaiban (és az ezekhez tartozó alpontokban) részletesen vizsgálta a Bsz.-ben található jogegységi eljárás egyes szabályainak alkotmányosságát az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogállamiságból eredő jogbiztonság alapján. Mindehhez képest más indítványi elem, hogy a jogegységi határozat azért sérti a jogbiztonságot, mert nem szerepel a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényben (a továbbiakban: Jat.) mint jogszabály, mégis kihat az állampolgárokra. Megállapítható, hogy a jogegységi határozat valóban nem szerepel a Jat. rendelkezéseiben, viszont – mint a Legfelsőbb Bíróság által kiadható jogegységesítési eszköz – megjelenik az Alkotmány 47. § (2) bekezdésébe foglalt szabályban. Az Alkotmánybíróság a jogegységi határozat állampolgárokra kiható voltát – épp az Alkotmány 47. § (2) bekezdése alapján – már több határozatában vizsgálta. Az Alkotmánybíróság megállapításainak lényege szerint az ítélkezési tevékenységből szükségképpen következik, hogy a jogegységi határozat a bírói jogalkalmazás útján kihat a felekre is, alkotmánysértés pusztán e miatt nem állapítható meg [lásd: 12/2001. (V. 14.) AB határozatot, ABH 2001, 163, 171.; 42/2004. (XI. 9.) AB határozat, ABH 2004, 551, 575–576.; 70/2006. (XII. 13.) AB határozat 2006, december 1042, 1048.]. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint – a fenti érveléssel összhangban – jelen ügyben a Bsz. vizsgált rendelkezéseinek az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével való ellentéte sem állapítható meg.
Az indítványozó azt is kifogásolta, hogy jogbiztonság és a törvény előtti egyenlőség sérül a miatt, mert a jogegységi határozattal megváltoztatható az ítélkezési gyakorlat. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint mindez a jogegységi határozat funkciójából ered. Az Alkotmány 47. § (2) bekezdése értelmében a jogegységi határozat a jogalkalmazás egységesítése érdekében hozható, amelyből következik a jogegységi határozat joggyakorlatot alakító, befolyásoló volta. Ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének, de a törvény előtti egyenlőség sérelme sem állapítható meg. Ahogy egy új jogi szabályozás is megváltoztatja a korábbi jogi helyzetet, úgy a bíróságokra kötelező jogegységi határozat kihirdetése is nyilvánvalóan hat a bíróságok ítélkezésére (hiszen a célja is ez).
Minderre tekintettel az Alkotmánybíróság a fenti indítványokat elutasította.
3.2. Az indítványozó a Bsz. III. Fejezetének azért is kérte az alkotmányossági vizsgálatát, mert sérül az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése azáltal, hogy a Bsz. „a Legfelsőbb Bíróság normatív jellegű határozatait kivonja a jogrendszerben fennálló alkotmányossági ellenőrzés alól”. Az Alkotmánybíróság a 42/2005. (XI. 14.) AB határozatában az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése és az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény rendelkezései – s nem a Bsz. alapján – állapította meg hatáskörét a jogegységi határozat alkotmányossági vizsgálatára (ABH 2005, 504.). Következésképpen [elhárult annak a veszélye, hogy a jogegységi határozat kikerül(ne) az alkotmányossági ellenőrzés alól] – az indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma megoldást nyert. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság elutasította a Bsz. III. Fejezetének – az Alkotmány 32/A. § (1) bekezdése alapján történő – vizsgálatára irányuló indítványt is.
4. Az egyik indítványozó kérelmet terjesztett elő a Be. 441. § (4) bekezdésének és 442. § (1) bekezdésének megsemmisítésére. Álláspontja szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogbiztonságot sérti, hogy
– a Be. 441. § (4) bekezdése a jogegységi döntés meghozatalának folyamatából kizárja azt a bírót aki részt vett a jogegységi indítvánnyal érintett bírósági határozat meghozatalában. Ezzel a Be. eleve lehetetlenné teszi, hogy az ellentétes álláspont a jogegységi tanácskozás során megjelenjen;
– illetve a Be. 442. § (1) bekezdése amikor kimondja, hogy a jogegységi eljárást a tanács elnöke készíti elő, és az ügyet tanácsülésre vagy ülésre tűzi ki.
4.1. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 441. § (4) bekezdése az Alkotmány 2. § (1) bekezdését nem sérti. A támadott rendelkezés csupán a jogegységi tanács összetételére vonatkozóan fogalmaz meg egy szempontot, nevezetesen: egy kizáró okot. E rendelkezés világos, érthető, megfelelően értelmezhető. A jogbiztonság és azon további indítványozói érv között pedig nincs összefüggés, mely szerint a Be. ezen rendelkezése eleve lehetetlenné teszi, hogy az ellentétes álláspont a jogegységi tanácskozás során megjelenjen.
4.2. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével a Be. 442. § (1) bekezdése sem áll ellentétben. A Be. 442. § (1) bekezdését – az indítvány benyújtását követően – 2006. július 1-jei hatállyal módosította a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény 215. §-a. A Be. módosított 442. § (1) bekezdése (illetve a módosítással érintett 442. § egésze) az „ülés” helyett a „nyilvános ülés” intézményét vezeti be. A Be. 442. § (1) bekezdésének a tanácsülésre, illetve a nyilvános ülésre vonatkozó rendelkezései tehát nem önmagukban, hanem a Be. 442. § további szabályaival együtt értelmezendők. A Be. 442. § (2) bekezdése ugyanis pontosan meghatározott okait adja annak, hogy a jogegységi tanács mikor dönt tanácsülésen, a 442. § (3) bekezdés pedig azt, hogy mely esetben határoz nyilvános ülésen (a 442. § további eljárási szabályokat is rögzít). A Be. 442. §-a a jogegységi tanács elnökének nem biztosít mérlegelési jogot a tekintetben, hogy mikor, milyen formában (tanácsülés vagy nyilvános ülés) kell eljárni. A 442. § (3) bekezdés első mondata szerint: „Ha a jogegységi tanács az indítványt érdemben elbírálja, nyilvános ülésen határoz”. Mindemellett a Be. további szabályai (a bírósági szakaszra vonatkozó általános rendelkezések között) a tanácsülés és nyilvános ülés mibenlétéről is rendelkeznek. Így nem megalapozott az indítványozónak az a felvetése, hogy ezen eljárási forma a jogbiztonságot sérti.
A 4.1. és 4.2. pontokban foglalt indokok alapján az Alkotmánybíróság a Be. 441. § (4) és 442. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
5. Az Alkotmánybíróság az egyesített ügyek kapcsán mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet is vizsgált:
– az egyik indítványozó másodlagos kérelmében kifejtette, hogy ha az Alkotmánybíróság az utólagos normakontrollra irányuló indítványát elutasítja, akkor állapítson meg mulasztást, mert a törvényhozás nem a jogbiztonság és a tisztességes eljárás követelményeinek megfelelően szabályozta a jogegységi határozat meghozatalának jogi rendjét;
– az indítványozó a normakontroll eredményétől függetlenül további mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is kérte, mert – tekintettel a Bsz. 32. § (7) bekezdésére is – a törvényhozás nem szabályozta a jogegységi eljárás lefolytatásának követelményrendszerét a polgári, gazdasági, munkaügyi, közigazgatási ügyszakok esetén.
Az Abtv. 49. §-a szerint a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata értelmében a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény – annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton avatkozott bizonyos életviszonyokba, és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat ABH 1990, 83, 86.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat ABH 1992, 227, 231.].
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat ABH 1992, 204.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.) AB határozat ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB határozat ABH 1997, 122, 128.].
5.1. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem áll fenn mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség a jogegységi eljárás eljárási rendjének szabályozatlansága miatt. A jogegységi határozatra vonatkozó szabályozás „négy szintű”. Egyrészt az Alkotmány 47. § (2) bekezdése szól erről: a jogegységi határozatot a Legfelsőbb Bíróság hozza. A szabályozás második szintje az Alkotmány 50. § (3) bekezdésének felhatalmazása alapján minősített szótöbbséggel elfogadott Bsz., amelynek második rész III. fejezete az ítélkezés egységességének biztosítása érdekében fogalmaz meg a jogegységi eljárásra és a jogegységi határozat meghozatalára vonatkozó szabályokat. A Bsz. a szabályozás további szintjére, egyszerű szótöbbséggel elfogadható törvényre utal, amikor a 32. § (7) bekezdésében kimondja, hogy „törvény a jogegységi eljárásra vonatkozóan további szabályokat állapíthat meg.” E körbe tartoznak a jelen ügyben vizsgált Be.-beli rendelkezések, de ide vonható pl. a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvények a felülvizsgálati eljárás és a jogegységi eljárás kapcsolatát szabályozó rendelkezései [Pp. 274. § (5) bekezdés] is. A szabályozás negyedik szintjére szintén a Bsz. ad felhatalmazást, a 32. § (8) bekezdés kimondja: „A jogegységi eljárásra vonatkozó ügyviteli rendelkezéseket a Legfelsőbb Bíróság ügyviteli szabályzata állapítja meg”. A Legfelsőbb Bíróságnak tehát törvényi felhatalmazása van, hogy az önszabályozás körében a jogegységi eljárást érintően maga is rendelkezzen; az önszabályozás körbe tartozik – e határozat III/2.2. pontjában már idézett – a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának Szervezeti és Működési Szabályzatáról szóló – többször módosított – 3/2000. számú elnöki utasítás is.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint abban a kérdésben, hogy fennáll-e mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség a jogegységi határozat meghozatalának eljárási rendje tekintetében, nem csupán a Bsz.-t, hanem e négy szabályozási szintet együtt kell figyelembe venni. Nem megalapozott így az indítványozónak az az állítása, hogy a jogegységi eljárás jogintézménye mögül csaknem teljes egészében hiányoznak az eljárási szabályok.
Megállapítható továbbá, hogy a Bsz. a jogegységi eljárás garanciális rendelkezéseit tartalmazza. Meghatározza a bírói gyakorlatban felmerülő elvi kérdések egységesítésének rendjét (28. §), meghatározza a jogegységi eljárás indítványozására jogosultak körét (31. §), rendelkezést tartalmaz a jogegységi határozat hozatalára irányuló indítvány kellékeit illetően [32. § (1) bekezdés], meghatározza a jogegységi tanács ülésére meghívandók körét [32. § (2) bekezdés], előírást fogalmaz meg a jogegységi határozat formai követelménye, illetve közzététele tekintetében [32. § (4)–(5) bekezdés] stb. A Bsz.-beli szabályok a jogegységi eljárás főbb vonulatait megfelelően rendezik, azokból az eljárás jellege mindenki számára megismerhető. Az Alkotmánybíróság szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján, de a Bsz. megalkotására felhatalmazást adó alkotmányi tétel, az Alkotmány 50. § (5) bekezdése alapján sem állapítható meg mulasztás a Bsz. tekintetében: az Alkotmány e rendelkezéseiből kényszerítően nem következik, hogy a törvényhozó további eljárási szabályokat is köteles felvenni a Bsz.-be. Nem állapítható meg mulasztás az Alkotmány 2. § (1) bekezdése és 57. § (1) bekezdése egymásra vonatkoztatásából fakadó tisztességes eljáráshoz való jog [lásd: 75/1995. (XII. 21.) AB határozatot, ABH 1995, 376, 382–383.] sérelme alapján sem, hiszen a jogegységi eljárás fentebb ismertetett Be.-beli szabályai megfelelő törvényi keretet biztosítanak arra, hogy a jogegységi eljárás garanciákkal övezet eljárásként szolgálja a Legfelsőbb Bíróság jogegységesítésre fennálló alkotmányos funkcióját.
Az indítványozó szerint azért is fennáll mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés, mert pl. a jegyzőkönyvvezetésre, a szavazati arányok nyilvánosságára, a res iudicata meghatározására, az elutasított jogegységi kezdeményezés büntetőeljáráson kívüli formájának meghatározására és más eljárási kérdésekre vonatkozóan sem tartalmaz a Bsz. rendelkezéseket. Az Alkotmánybíróság a 2/2002. (I. 25.) AB határozatában – a saját ügyrendjéről szóló törvény hiánya miatti mulasztás vizsgálata kapcsán – kitért az önálló hatalmi ágak, alkotmányos szervek saját eljárásukra vonatkozó belső szabályozási autonómiájának kérdésre (ABH 2002, 41, 53–54.). Összegzésképp megállapította: „Látható tehát, hogy valamennyi, függetlenséggel rendelkező alkotmányos szervnél van egy olyan határ, amelyen belül a belső szabályozási autonómia érvényesül, azaz önmagára vonatkozóan az adott szerv maga hozhat rendelkezéseket. Megállapítható az is, hogy a hatályos jogban nincs különösebb rendező elv arra nézve, hogy ennek az autonómiának milyen mélységűnek kell lennie” (ABH 2002, 54.).
Az Alkotmánybíróság álláspontja, hogy a belső szabályozási autonómia körébe tartozó eljárási rendelkezések meghozatalára lehetősége van a Legfelsőbb Bíróságnak a Bsz. 32. § (8) bekezdésébe foglalt felhatalmazás alapján: ha szükségesnek véli további, a tágabb értelembe vett ügyvitel körébe tartozó eljárási kérdések is meghatározhat. Önmagában nem állapítható meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdésből fakadó jogbiztonság, továbbá a tisztességes eljáráshoz való jog sérelme alapján mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség pusztán azért, mert a jogegységi eljárásban pl. a jegyzőkönyvvezetésre, vagy a res iudicata meghatározására a Bsz. nem tartalmaz külön rendelkezést.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt amely mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását azért kezdeményezte, mert az Országgyűlés hiányosan szabályozta a jogegységi eljárás eljárási rendjét.
5.2. Az indítványozó kérte mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatát azért is, mert a törvényhozás nem szabályozta a jogegységi eljárás lefolytatásának követelményrendszerét a polgári, gazdasági, munkaügyi, közigazgatási ügyszakok esetén.
Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban elsőként azt állapította meg, hogy a Bsz. 32. § (7) bekezdésébe foglalt, további törvényi szabályozásra utaló rendelkezés nem szól mindenképpen megalkotandó törvényről, csupán azt mondja, hogy törvény további szabályokat „állapíthat meg”. A Bsz. 32. § (7) bekezdéséből azonban az végképp nem következik, hogy szakáganként, külön-külön a büntető, polgári, gazdasági, munkaügyi, közigazgatási ügyszakra vonatkozóan törvényhozási kötelezettség áll fenn. Megállapítható továbbá, hogy a Bsz. 30. § (1) bekezdése sem külön szakági törvények megalkotására ad felhatalmazást, amikor felsorolja a büntető, polgári, gazdasági, munkaügyi és közigazgatási ügyszakokat. E rendelkezés a jogegységi eljárás Legfelsőbb Bíróságon belüli rendjére, s nem pedig a jogágat érintő törvényi szabályozási kötelezettségre vonatkozik. Tehát jogszabályi felhatalmazásból eredő jogalkotó feladat nem áll fenn.
Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatára irányuló – fentebb összefoglalt – gyakorlata szerint felhatalmazás hiányában is megállapítható a mulasztás, ha a szabályozás elmaradása miatt alkotmányellenes helyzet keletkezett. Ilyen alkotmányellenes helyzet jelen ügyben nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ugyanis az Alkotmánynak a jogegységi határozatra vonatkozó szabályából még a jogegységi tanácsok szakágak szerinti megalakulásának rendje sem következik. Ez nem alkotmányi, hanem törvényi követelmény a Bsz. 30. § (1) bekezdése alapján. Önmagában pedig az a körülmény, hogy a Be. a büntető szakágú jogegységi eljárásra vonatkozóan a Bsz.-n túl is tartalmaz rendelkezéseket, nem ad alapot arra, mely szerint a többi szakágban is további törvényhozói kötelezettség áll fenn.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt, amely mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását azért kezdeményezte, mert a polgári, gazdasági, munkaügyi, közigazgatási ügyszakokra vonatkozóan a jogegységi eljárás szabályait külön-külön törvényben kell megállapítani.
6. Az indítványozó a Bsz. 27. § (2) bekezdésének is kérte az alkotmányossági vizsgálatát az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének és 47. § (2) bekezdésének sérelme miatt. Kifejtette, hogy a Bsz. vizsgált rendelkezése az elvi bírósági határozatok közzétételének lehetőségével – az Alkotmány 47. § (2) bekezdésébe rögzített jogegységi határozaton túl – bővíti a joggyakorlat egységesítésének eszköztárát, amelyre az Alkotmány nem hatalmazta fel a Legfelsőbb Bíróságot. Kifejtette továbbá, hogy a Bsz. 27. § (2) bekezdése a Legfelsőbb Bíróságnak önkényes válogatásra ad lehetőséget, ez pedig az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt jogbiztonságot sérti.
Az Alkotmánybíróság a 12/2001. (V. 14.) AB határozatában már vizsgálta a Bsz. 27. § (2) bekezdését az Alkotmány 47. § (2) és 2. § (1) bekezdésének vonatkozásában. E határozat többek között kifejtette: „Az Alkotmány 47. § (2) bekezdése a Legfelsőbb Bíróság feladatává teszi annak biztosítását, hogy a bíróságok jogalkalmazása egységes legyen. Az Alkotmány e rendelkezése nem zárja ki, hogy a Legfelsőbb Bíróság ezen alkotmányos feladatellátása érdekében törvény – a jogegységi határozaton kívül – a feladatellátás módjait kiegészítse. Ezt tette a Bsz., amikor az elvi bírósági határozatok közzétételéről rendelkezett. A Bsz. rendelkezései alapján megállapítható, hogy az elvi bírósági határozatok közzétételének szabályozása lehetőséget kíván nyújtani bármelyik bíró, illetve bíróság számára, hogy bekapcsolódhasson a bírósági jogalkalmazás egységét is szolgáló joggyakorlat továbbfejlesztésének legfelsőbb bírósági feladatába. Mindez az Alkotmány 47. § (2) bekezdésével nem áll ellentétben.” (ABH 2001, 163, 173.) Az Alkotmánybíróság a jogbiztonság sérelme alapján sem állapított meg alkotmánysértést a Bsz. 27. § (2) bekezdése tekintetben. (ABH 2001, 163, 173–174.)
Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend) 31. § c) pontja értelmében (ABH 2003, 2065.) az Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti, ha „az indítvány az Alkotmánybíróság által érdemben már elbírált jogszabállyal azonos jogszabály (jogszabályi rendelkezés) felülvizsgálatára irányul, és az indítványozó az alkotmánynak ugyanarra a §-ára, illetőleg alkotmányos elvére (értékére) – ezen belül – azonos alkotmányos összefüggésre hivatkozva kéri az alkotmánysértést megállapítani („ítélt dolog”),”.
Az Alkotmánybíróság a 12/2001. (V. 14.) AB határozatra tekintettel, az Ügyrend 31. § c) pontja alapján a Bsz. 27. § (2) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatára és megsemmisítésére irányuló eljárást megszüntette.
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét az ügy jelentőségére tekintettel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 1022/B/2004.
Dr. Bragyova András alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a többségi határozattal, amiért nem semmisíti meg a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontját (teljes egészében) és a Be. megfelelő rendelkezéseit [439. § (1) bekezdés a) pont]. Ugyanígy nem értek egyet azzal sem, hogy az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg a Bsz. a jogegységi tanács megalakítását szabályozó 30. § (1) és (2) bekezdését továbbá a Be megfelelő rendelkezéseit [441. § (2)–(3) bekezdés]. Mindezek ellenére sok tekintetben egyetértek a többségi határozat indokolásában foglalt fejtegetésekkel, még akkor is, ha más következtetésre jutottam a jogegységi eljárás szabályozásának alkotmányosságáról.
Indokaim a következők.
Ebben az ügyben alapvetően két kérdésre kellett az Alkotmánybíróságnak választ adnia. Az első kérdés annak meghatározása, mit jelent a joggyakorlat egysége és mi annak alkotmányos jelentősége. A másik kérdés: milyen alkotmányos eszközzel biztosítható a bírósági szervezeten belül a jogalkalmazás egysége. Az első kérdés a bírói határozatok tartalmáról szól, mert azok „egységét” kívánja meg, míg a második kérdés eljárási természetű. E két kérdés vizsgálatának, illetve megválaszolásának a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja és 30. § (1) és (2) bekezdései megsemmisítésére kellett volna vezetnie.
1. A jogegységi határozatok alkotmányos alapja az Alkotmány 47. § (2) bekezdése. Eszerint a Legfelsőbb Bíróság „biztosítja a bíróságok jogalkalmazásának egységét, jogegységi határozatai a bíróságokra kötelezőek”. Az Alkotmány e rendelkezésének központi fogalma a „jogalkalmazás egysége”, amelyet a Legfelsőbb Bíróság biztosít. A „jogalkalmazás egysége” kifejezés azt jelenti, hogy azonos jogi kérdéseket a bíróságok azonos módon döntenek el. A „bíróság” alatt itt az ítélőbírót – vagyis valamely jogszabály által meghatározott alaki és tartalmi kellékek figyelembevételével előterjesztett ügy eldöntésére hatáskörrel és illetékességgel rendelkező, és ezért döntésre köteles, a törvény szerint megalakított tanácsot vagy egyesbírót – kell érteni, mert ők azok, akik a „jogot alkalmazzák.”
A jogalkalmazás egységének alkotmányos alapja a törvény előtti egyenlőség, ami azt jelenti, hogy a törvényeknek azonosnak kell lennie mindenki számára. A törvény előtti egyenlőség – amelyet a bírósági eljárás tekintetében az Alkotmány 57. § (1) bekezdése, általában pedig az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése mond ki – csak akkor valósítható meg, ha a törvények mindenki számára ugyanazok függetlenül attól, hogy büntetnek, vagy védenek, amint ezt az Ember és polgár jogainak nyilatkozata 6. cikke is tartalmazza. [„Elle (la loi) doit ętre la męme pour tous, soit qu'elle protége, soit qu'elle punisse.”]
A jogalkalmazás egysége a bírói határozatok összességének tulajdonsága, pontosabban azonos tárgyú bírósági döntések (határozatok, ítéletek, végzések) tartalmának egymáshoz való viszonya. A jogalkalmazás akkor egységes, ha nincs ellentmondás, esetleg kifejezett ellentét az azonos jogi kérdést eldöntő bírói döntések között. Ez akkor lehetséges, ha a jogi normák jelentése, értelmezése és alkalmazása – a norma jelentésének konkretizálása egy adott esetben – az egyes bíróságok döntéseiben azonos. Következésképpen a bíróságok „jogalkalmazásának egységéről”, vagy annak hiányáról, csak akkor lehet szó, ha egy jogi kérdésben legalább két egymásnak ellentmondó, vagy egymástól lényegesen eltérő bírói döntés született. Következésképpen a jogalkalmazás egysége akkor hiányzik, ha ugyannak a jogi normának az egyes bírói határozatok eltérő jelentést tulajdonítanak.
A jogalkalmazás egységét – amely az alkotmányos egyenlőség érvényesülésének és a jogállamnak is nélkülözhetetlen feltétele – a bíróságok rendszerint minden külső beavatkozás nélkül biztosítják. A bírák elméleti és gyakorlati szakmai képzettsége hasonló, ezért az általuk elfogadott szakmai érvelési szabályok – elsősorban a helyes jogértelmezés módszereiről vallott felfogásuk, jogdogmatikai fogalmaik, az általuk elfogadott jogi következtetési és igazolási szabályok – is azonosak vagy hasonlóak. Így a bírák által elfogadott, általános jogi meggyőződéssé váló állandó bírói gyakorlat, a szakirodalom és nem utolsósorban a közzétett (nem kötelező) bírósági határozatok tekintélye együttesen a legtöbb jogi kérdésben „maguktól” létrehozzák és fenntartják a bírói gyakorlat, azaz „a jogalkalmazás” egységét. Minden bírói döntés szükségképpen valamilyen módon kapcsolódik más bírók döntéseihez. Igaz az az állítás, hogy a bírák számára a helyes bírói ítélet az a döntés, amelyet a többi bíró hozna ugyanabban az ügyben, amint Carl Schmitt: Gesetz und Urteil című művében (Berlin, 1912. 71. p.) mondja: „Eine richterliche Entscheidung ist heute dann richtig, wenn anzunehmen ist, dass ein anderer Richter ebenso entschieden hätte.”
A joggyakorlat egységének biztosítására tehát akkor van (és csak akkor lehet) szükség, ha a joggyakorlat egysége nem alakul ki az előbb vázlatosan leírt módon, a bíróságok – azaz a bírói döntések – folyamatos értelmező-jogfejlesztő tevékenysége révén. Ha az egység hiánya az egymástól különböző bírói határozatok alapján kiderül, akkor (de csak akkor) valóban szükség van a jogalkalmazás egységének biztosítására. A jogegységi eljárás feltételeinek (eseteinek) szabályozása ezért tartalmi okból nem felel meg az alkotmányos követelményeknek, mert lehetővé teszi – a „joggyakorlat továbbfejlesztése” céljából – a joggyakorlat kialakulása előtti „egységesítést”. Azért tartom tehát alkotmányellenesnek a Bsz. 29. § (1) bekezdésének a) pontját, mert lehetővé teszi a jogalkalmazás egységének biztosítását, akkor is, ha nincsenek egymásnak ellentmondó bírói határozatok.
2. De nemcsak a jogegységi eljárás feltételeinek szabályozása alkotmányellenes, hanem – részben ezzel összefüggésben, de ettől függetlenül is – a jogegységi határozatok meghozatalának eljárási rendje is.
Az alkotmányellenesség legfőbb oka, hogy sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében biztosított törvényes bíróhoz való jogot. Az Alkotmány 47. § (1) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság a Magyar Köztársaság Legfőbb bírósági szerve. A Legfelsőbb Bíróság az Alkotmány értelmében természetesen bíróság, ezért hatásköreit – köztük az Alkotmány szerint is a legfontosabbat: a jogalkalmazás egységének biztosítását – alkotmányosan csakis bíróságként gyakorolhatja. A jogalkalmazás egységének biztosítása tehát a Legfelsőbb Bíróság legfontosabb bírói feladata, ezért a jogegységi eljárás is csak bírói eljárás lehet, amelynek meg kell felelnie a bírósági eljárásokkal szemben alkotmányosan támasztott követelményeknek.
A jogegységi eljárás jelenlegi szabályozásának alkotmányosságát – a fentebb kifejtettekből következően – a bírói eljárás alkotmányos követelményei alapján kell megítélni. A jelen esetben ezek közül elegendő az Alkotmány 57. § (1) bekezdését vizsgálni: eszerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben jogait vagy kötelességeit a „törvény által felállított független bíróság” bírálja el. Ennek alapján véleményem szerint a jogegységi eljárás szabályozásának egy része alkotmányellenes. A „törvény által felállított független bíróság” olyan bíróságot jelent, amelynek hatáskörét, illetékességét és összetételét törvény határozza meg. A törvényes bíróhoz való jog – ahogyan hagyományosan nevezik – megkívánja, hogy bármely, jogvita eldöntésére köteles bíróság a törvény alapján, előre meghatározott absztrakt – a bíróságot alkotó bírák közötti válogatást kizáró – szabályok alapján alakuljon meg. Ezen elv érvényesülésének egyik előfeltevése – egyben a törvény előtti egyenlőség korrelátuma – a bírák egyenlősége. Az alkotmányos állam bírói szervezetében elvben minden bíró képes minden bírói feladat ellátására, így elsősorban bármely bírói határozat meghozatalára. Ezért egy-egy konkrét ügyben a döntést hozó bíró – vagy a bírói tanácsok esetén a tagok – kiválasztásának a bírák és felek egyenlőségén kell alapulnia. Ez az alkotmányos szabály a bíróságokon belüli ügyelosztásra – és nemcsak az egyes bíróságok közötti ügymegosztást rendező hatásköri és illetékességi szabályokra – is áll, ahogyan ezt a Bsz. 11. §-a is rögzíti. A törvényes bíróhoz való alkotmányos jog megköveteli, hogy a bírósági tanácsok összetételét törvény, vagy annak alapján nyilvános szabály előre meghatározza. A gyakorlatban a bírák és az ügyek elosztásának egyenlőségét a véletlenszerű elosztás biztosítja, mert a véletlen elvben mindig egyenlőséget is jelent.
A jogegységi eljárás szabályai ennek a követelménynek nem tesznek eleget. A Bsz. 30. §-a nem tartalmaz szabályt a jogegységi tanács összetételére. A bíróság összetételén a jogvitában döntő bíróság tagjai kiválasztását meghatározó szabályt értem, amely alapján előre eldönthető, kik lesznek a tanács tagjai. Ilyen szabály egyszerűen nem létezik, mivel a Bsz. 30. § (1) bekezdése választási lehetőségeket sorol fel, amikor azt mondja, hogy „[a] jogegységi tanácsot az elnök, az elnökhelyettes, a kollégiumvezető vagy a kollégiumvezető-helyettes vezeti. A jogegységi tanács 5 tagból áll, tagjait a tanács elnöke választja ki.” A kérdés nem egyszerűen a jogegységi tanács tagjainak száma, hanem az, hogy miként áll össze a tanács. Semmiképpen nem felel meg az Alkotmánynak, hogy egy bírói testület összetételét nem általános szabály, hanem a jogegységi tanács elnökének eseti döntése határozza meg. A bírói tanács tagjának ilyen kiválasztása nem biztosítja az adott ügyszakba beosztott vagy éppen az összes Legfelsőbb Bírósági bíró egyenlőségét – és ezzel az jogegységi ügyekben érintettek törvényes bíróhoz való jogát sem. A Legfelsőbb Bíróság bírói hatásköreit ugyanis az összes oda beosztott bíró egyenlően gyakorolja – amint ez a törvényes bíróhoz való alkotmányos jogból következik.
Dr. Lévay Miklós és dr. Trócsányi László alkotmánybírók különvéleménye
Nem értünk egyet a határozat rendelkező részének 1–3. pontjaival és az azokhoz fűzött indokolással. Álláspontunk szerint a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja, illetve a 30. § (1)–(2) bekezdése, valamint a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja és a 441. § (2)–(3) bekezdése alkotmányellenességét meg kellett volna állapítani és a támadott rendelkezéseket meg kellett volna semmisíteni. Meg kellett volna továbbá állapítani azt is, hogy az Országgyűlés alkotmányellenes mulasztást követett el, mert nem szabályozta a jogbiztonság követelményeinek megfelelően a jogegységi határozat meghozatalának rendjét.
1. A határozatban hivatkozott Alkotmánymódosítást követően a bírói jogalkalmazás egységének követelménye kifejezetten alkotmányi követelménnyé vált, s ezzel elvi és tartalmi szempontból is megváltozott a Legfelsőbb Bíróság szerepe. Az Alkotmány 47. § (2) bekezdése szerint – az ítélkezés elvi irányítása helyett – a jogegység biztosítása vált a feladatává, aminek egyik eszköze a bíróságokra kötelező, s így a döntéssel érintettekre is kiható tartalmú jogegységi határozat.
A „jogszabály” és a bíróság viszonyában meghatározó az, hogy a jogviszonyokat a jogszabályoknak kell általános érvénnyel és a tartósság igényével rendezniük, a jogalkalmazónak pedig a jogszabályt annak helyes értelme szerint kell alkalmaznia. A jogalkotó a bírói függetlenség sérelme nélkül a jogszabályok gyakorlati alkalmazását nem „ellenőrizheti”, afölött befolyást nem szerezhet. Az Alkotmány erejénél fogva a bírákra kötelező érvényű jogegységi határozat az az eszköz, amelyen keresztül az ítélkezési tevékenység összehangolására felhatalmazott Legfelsőbb Bíróság divergáló joggyakorlat esetén – a jogrendszer szerves összefüggéseire figyelemmel – a jogszabály helyes értelmét állapítja meg, annak megváltoztatása, revíziója nélkül.
Ebből, valamint a bíróságoknak az Alkotmányban meghatározott feladatából következően a jogegységi határozat az értelmező jogfejlesztésnek olyan eszköze, amelynek alkalmazásakor a Legfelsőbb Bíróság egyrészt az – bírói szervezeten belül is biztosítandó – abszolút alkotmányos védelem alatt álló bírói függetlenség tiszteletben tartásával, másrészt a jogalkotástól való tartózkodás mentén köteles eljárni. Alkotmányosan ez a funkció csak akként látható el, ha ennek során a Legfelsőbb Bíróság egyrészt nem állapít meg új normatartalmat, másrészt pedig maga is tiszteletben tartja a bírói függetlenség mindazon korlátait, amelyek megtartása a jogalkotóval szemben is kívánalom. Az ítélkezési tevékenység lényegéből fakadóan az értelmezésen alapuló jogfejlesztés valamennyi bírónak kötelessége, így a jogegységi eljárásnak nem feladata sem a bíráknak a jogértelmezéstől való tehermentesítése, sem a jogalkotói akarat rekonstruálása vagy éppen a jogszabályoknak az ettől eltérő, új tartalommal való interpretálása. A jogegységi határozat funkciója nem a jogszabályhoz hozzáadott tartalom konstruálása, hanem csak a benne lévő (rejlő) helyes megoldás „kiolvasztása”, a jogalkalmazás során előforduló többféle értelmezési lehetőség közül a jogi normával adekvát tartalom „kiválasztása” lehet.
2. A Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontjának és a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontjának normaszövege azonban bizonytalan helyzetet teremt a jogalkalmazói jogértelmezés határai tekintetében.
A jogegységi eljárás intézményének törvénybe iktatását az indokolta, hogy a jogalkotó az ítélkezési gyakorlat elvi irányításának korábbi eszközeit: az irányelvet, az elvi döntést, a kollégiumi állásfoglalást – azok jogpolitikai vonásai miatt – nem tartotta a jogállami követelményekkel összhangban állónak. A Bsz.-hez fűzött indokolásból kitűnően, az összhangzattani hiányt éppen abban látta, hogy ezek az eszközök nem a konkrét bírósági határozatokban felmerülő vitás elvi kérdésekben adnak a bíróságok számára kötelező iránymutatást.
Tartalmilag azonban a támadott rendelkezésekben az Alkotmány korábbi, az elvi irányításra koncentráló szövege jelenik meg, minthogy e szabályok megengedik a jogegységi határozat meghozatalát akkor is, ha azt a Legfelsőbb Bíróság a „joggyakorlat továbbfejlesztése” érdekében tartja szükségesnek. Ez a megoldás azonban lehetővé teszi a jogegységi határozat bírákra kötelező erejének kiterjesztő értelmezését. A normaszöveg megfogalmazásából következően a Legfelsőbb Bíróság a konkrét ügyekben ténylegesen felmerült jogalkalmazási probléma hiányában is valamennyi bíróságra kötelező érvényű, s így a további konkrét esetek megítélésére kiható határozatot hozhat. Sem a Bsz., sem más jogszabály nem határozza meg, hogy pontosan mit takar ez a fogalom, mikor és milyen határok között szükséges, lehetséges vagy indokolt e célból a legfelsőbb bírói fórum intézményes beavatkozása az ítélkezés folyamatába. Nem zárható ki, hogy a gyakorlati problémák hiányában született absztrakt értelmezés következtében – akár változatlan tartalmú jogszabályi környezetben – az ítélkezési gyakorlat egységessége ellenére, e jogcím annak teljes megváltoztatására szolgáljon. Ugyanígy nincs akadálya a fordított közrehatásnak sem; ilyen módon a jogszabályok megváltozása esetén is életben tartható a kiiktatott jogi norma tartalmához rendelt, annak érvényesülését valóban elősegítő, az új jogszabály alkalmazásával azonban non-konform jogértelmezés.
Az előzetes, ám a jogegységi határozat kötelező erejénél fogva a bíró számára megkerülhetetlen hatályú „törvénymagyarázatnak” magával a normával egyenértékű megjelenése ugyanakkor a konkrét esetben az egyes bíráktól el is vonja a jogértelmezés lehetőségét, és megakadályozhatja, hogy a jogszabály a jogalkotó szándéka szerinti tényleges hatást fejtse ki. Ezekben az esetekben a jogegységi határozat olyan származékos normává válik, amely az elsődleges norma kötelező erejű értelmezésével annak tartalmát – az ítélkezési gyakorlattól ténylegesen függetlenül – előzetesen meghatározza.
3. A bíróság alkotmányos feladata a jogviták eldöntése, az ítélkezés, amely mindig konkrét esetekhez kötött. A hatalmi ágak elválasztásának elvéből, a bíró – Alkotmányban is deklarált – törvényi alávetettségéből következően a „bíró alkotta jog” olyan korlátozásoknak alávetett, amelyektől a – széles értelemben vett – törvényhozás mentes. Szemben ugyanis a törvényhozással, a bíróság saját elhatározásából soha nem járhat el. Így a jogegységi határozat is csak a bíróság általános feladatát jelentő jogértelmezésnek az ítélkezési tevékenységhez szorosan kapcsolódó olyan önkorrekciós eszköze lehet, amely az ítélkezési gyakorlat anomáliáinak feloldására, a jogbiztonság garantálására szolgál. Éppen a jogegységi határozat konkrét esetekhez kötöttsége teremtette meg a jogalkotó számára annak lehetőségét, hogy a jogegységi eljárást a büntetőeljárásban az eljárási törvényben is nevesítetten és közvetlenül, a polgári eljárásban pedig közvetve – a Pp. 274. § (5) bekezdésének közbeiktatásával – rendkívüli perorvoslatként is szabályozza.
Ezt a megközelítést támasztja alá a jogegységi eljárás funkciójának történeti elemzése is.
A Kúriának a BHT VI. kötetébe 738. sz. alatt felvett jogegységi határozata (J. H. 660/1922.) a következő önmeghatározást adta: a jogegységi határozat „jogi alapja ugyanis oly általános jelentőségű, elvi súlyú törvénysértés, amelynek meghagyásával a jogszolgáltatás egysége veszélyeztetve van, amelynek megszüntetése nélkül az igazságszolgáltatás téves irányokba terelődik, amellyel a bíró törvényalkalmazása a jogrendet sérti.” A 739. sz. alatt felvett jogegységi határozat (J. H. 3103/1920.) kiegészíti mindezt azzal, hogy a jogegységi eljárás keretét az adja, miszerint „a törvénysértés elvontan és elvi alapon megállapíttassék és kiküszöböltessék.” A konkrét esetnek a jogi értékelésére a rendes eljárás (ideértve a rendes perorvoslatot is) szolgál, a jogegységi eljárásban a konkrét eset kapcsán magasabb szintű bírói tevékenység folyik: „a törvény helyes értelmének megállapításával egy általános elv mondatik ki, amely aztán minden esetre nézve áll és irányadó.”
A konkrét ügyekben folyó ítélkezési tevékenységtől eltávolodó, a joggyakorlat továbbfejlesztése céljából „előzetesen” kibocsátott jogegységi határozat egyrészt olyan „fogalmi jogászatot” jelent, amely azt a nem létező helyzetet feltételezi, hogy a jogegységi határozat kibocsátója joggyakorlat nélkül is „minden lehetséges esetet előre elgondol”. Ezzel azonban – minthogy a jogegységi határozat alkalmazása kötelező – (akár a textualizmus, akár az originalizmus talaján állva, akár mindezektől elszakadva) megakadályozza a konkrét ügyhöz kapcsolt önálló, a független bírótól elvitathatatlan bírói jogértelmezést akkor is, ha az utóbb felmerülő probléma helyes megoldása kívül esik a jogegységi határozat által adott megoldás hatókörén. Másrészt, „továbbfejlesztés” címszó alatt a Legfelsőbb Bíróság – célirányosan – akkor is beavatkozhat az ügyek elintézésébe, ha sem az ítélkezési gyakorlat nem divergál, sem a jogi környezet nem változik. Ez pedig kifejezetten a jogegységi határozat céljával ellentétes, minthogy éppen a jogbiztonság érvényesülése ellen hat.
4. A jogegységi tanácsok létrehozására és eljárására vonatkozó rendelkezések sem felelnek meg az Alkotmány követelményének. Az Alkotmánybíróság a 62/2003. (XII. 15.) AB határozatban összefoglalóan kifejtette, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt demokratikus jogállam megvalósulásának feltétele többek között az Alkotmányra visszavezethető eljárási szabályok megléte, és azok betartása. Ezen túlmenően több határozatában azt is hangsúlyozta, hogy a „jogalkalmazói jogértelmezés (...) csak olyan működőképes jogszabályra épülhet, amely világosan kijelöli az adott jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjait és rendjét” [pl. 47/2003. (XII. 15.) AB határozat, ABH 2003, 525, 549.].
Az Alkotmány a jogegységi határozatok meghozatalával összefüggésben csak annyit rögzít, hogy azokat a Legfelsőbb Bíróság hozza meg, az egyéb szervezeti és eljárási kérdéseket nem szabályozza. Ezzel a törvényhozóra hagyta annak meghatározását, hogy a Legfelsőbb Bíróság milyen szervezeti egysége (tanácsa vagy egyéb testülete), milyen eljárási rendben jogosult meghozni a jogegységi határozatokat.
A Bsz. 30. § (1) bekezdése és a Be. 441. § (2) bekezdése értelmében a jogegységi határozatokat öttagú jogegységi tanácsok hozzák. A Bsz. 30. § (2) bekezdése szerint viszont, ha a hozandó döntés több szakág ügykörét érinti, héttagú jogegységi tanácsok járnak el. Ebben a tekintetben nincs összhang a Bsz. és a Be. rendelkezései között, miután a Be. a héttagú (vegyes) tanács eljárását nem ismeri. A Bsz. 30. § (2) bekezdése szerint a jogegységi tanács elnöke a Legfelsőbb Bíróság elnöke, elnökhelyettese, kollégiumvezetője, illetve kollégiumvezető-helyettese lehet. A héttagú tanács elnöke csak a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy elnökhelyettese lehet. A Be. 441. § (3) bekezdése értelmében a jogegységi tanács elnöke csak a Legfelsőbb Bíróság elnöke vagy büntető kollégiumának vezetője lehet, mely szintén eltérést jelent a Bsz. szabályaitól. A Bsz. – a tanács létszámán túl – egyetlen olyan szempontot rögzít, amelyre az elnöknek a tanács összeállításánál figyelemmel kell lennie, nevezetesen, hogy héttagú tanács esetén az érintett szakágban eljáró bírók közül arányosan kell kijelölnie a tagokat.
A Be. 441. § (4) bekezdése további követelményként írja elő, hogy nem lehet a jogegységi tanács tagja az, aki a jogegységi indítvánnyal érintett bírósági határozat meghozatalában részt vett. A Bsz. ugyanakkor ilyen kizárási szabályt – valamennyi jogegységi eljárásra kiterjedően – nem tartalmaz. A Be. 441. § (3) bekezdése értelmében nem lehet a jogegységi tanács tagja a jogegységi eljárást kezdeményező sem. Ennek következtében épp azon tanács tagjai vannak kizárva a döntéshozatalból, akik a Legfelsőbb Bíróság másik tanácsának vitatható joggyakorlatára figyelemmel éltek a kezdeményezés jogával, míg annak nincs akadálya, hogy e másik tanács tagjai a jogegységi tanács tagjaiként eljárhassanak. A Bsz. általánosságban nem ismeri ezt a kizáró szabályt, így a büntető ügyszakon kívüli jogegységi eljárásokban – a jogegységi tanács elnökének döntésétől függően – épp a kezdeményező tanács tagjai kerülhetnek többségbe.
Egyéb kritériumok hiányában a jogegységi tanács elnöke nagyfokú szabadsággal választhatja ki a tanács tagjait. Ennek során az igazgatási vezetőknek olyan, mérlegelési szempontok nélküli és ellenőrizhetetlen túlhatalma van, amelynek révén képesek meghatározó befolyást gyakorolni a döntés tartalmára is.
Noha a hatályos Alkotmány nem szabályozza, hogy milyen összetételű testületben (tanácsban) kell eljárnia a Legfelsőbb Bíróságnak a jogegységi eljárás lefolytatása során, a törvényalkotónak olyan megoldást kell választania, amely garantálja, hogy a jogegységi határozat a legszélesebb támogatottsággal rendelkezzék. Az egységes jogértelmezéssel is biztosított jogbiztonságot és a jogegységi határozat tartalmi legitimitását veszélyezteti, ha a kötelező erővel bíró jogegységi határozatok meghozatalára olyan összetételű tanács jogosult, amelynek tagjait az elnök előre meg nem határozott szempontok szerint választhatja ki.
Azokban a kelet-európai államokban, ahol ismert a jogértelmezésnek az egyedi jogalkalmazástól elváló, általános jellegű irányítása, megfigyelhető, hogy ezt vagy a legfelsőbb bíróságnak egy tág testülete (teljes ülése, ‘en banc' tanácsa, kollégiuma) gyakorolja (pl. Horvátország, Csehország, Grúzia, Lettország), vagy egy olyan testület, amelyben a legfelsőbb bíróság tagjain (képviselőin) kívül helyet kapnak az alsóbb szintű bíróságok képviselői (pl. Örményország), illetve jogtudósok is (pl. Bulgária). Ezeknek a megoldásoknak az alapgondolata, hogy minél szélesebb döntéshozó testület kezébe kerüljön az elvi irányítás. Ez biztosítja ugyanis, hogy az elvi jellegű határozatok szilárd alapokon nyugodjanak, azaz a jogértelmezés korrekt, egységes és állandó legyen.
A bírói függetlenséggel és a jogbiztonság követelményével csak olyan jogegységi eljárás állhat összhangban, amelyben kifejezésre juthat a bírói kar legfelsőbb rétege többségének álláspontja. A jelenlegi törvényi szabályok azonban nem garantálják, hogy a Legfelsőbb Bíróság bíráinak széles körű szakmai egyetértésén alapuló jogegységi határozatok szülessenek.
Ez megvalósulhatna például azáltal, hogy a jogegységi határozatokat a Legfelsőbb Bíróság valamennyi bírójának testülete, adott kollégiuma, a kollégiumok együttes ülései, a bírók által választott képviselőkből álló tanács, vagy egy olyan tanács hozná meg, amely létrehozatalának módja kizárná az egyéni (személyes) szempontok érvényesíthetőségét, ezáltal biztosítható lenne a széles körű támogatottsággal rendelkező jogegységi határozatok elfogadása. Különösen fontos ennek érvényesítése akkor, amikor a jogegységi eljárás alapja az, hogy a Legfelsőbb Bíróság valamely tanácsa egy jogkérdésben el kíván térni a Legfelsőbb Bíróság másik ítélkező tanácsának határozatától. Itt ugyanis nem pusztán az alsóbb bíróságok eltérő jogértelmezésének megszüntetése a cél, hanem a Legfelsőbb Bíróságon belül kialakult konkuráló megoldások közül a helyes (széles körben támogatott) értelmezés kiválasztása. Addig, amíg a jogegységi eljárás résztvevőinek köre zárt, és a tanács összetétele az elnök egyéni belátásától függ, nem biztosítható a jogegységi határozatoknak az Alkotmánnyal összhangban történő meghozatala.
5. A jogegységi tanácsok jelenlegi összetétele mellett alkotmányossági aggályokat vet fel a jogegységi eljárás hiányos szabályozása is. Nemcsak, hogy a jogegységi tanácsok kis létszámúak és összetételük alapvetően a tanács elnökének döntésétől függ, de határozataikat akár egyszerű szótöbbséggel is meghozhatják. Ennek következtében még kevésbé biztosítható az, hogy a jogegységi határozatok a legfelsőbb bírói kar széles körű konszenzusán alapuljanak, és ezáltal kifejezzék az egységességet és az állandóságot.
Emellett nincs törvényileg szabályozva, miként kapcsolódhatnak be a bírósági szervezet alacsonyabb szintjén elhelyezkedő, a jogértelmezési nehézséggel szembesülő bírák és bírói tanácsok a jogegységi eljárás kezdeményezésébe, illetve hogyan oldhatók fel a jogegységi határozat és a konkrét esetek ütközése kapcsán kialakult problémák. Hiányoznak a szabályok arra az esetre, ha a jogi környezet megváltozása a korábbi jogegységi határozat hatályban tartását, visszavonását vagy épp megváltoztatását igénylik. Tisztázatlan, hogy a konkrét ügyben (pl. felülvizsgálati eljárásban) részt vevő felek – akikre a jogegységi határozat a bírói jogalkalmazás révén közvetlenül kihat –, illetve jogi képviselőik miként vehetnek részt a jogegységi eljárás kezdeményezésében, van-e javaslattételi joguk, s ha igen, javaslatuknak az eljárás során mi a sorsa. Nem rendezett az sem, hogy mi az eljárás akkor, amikor ugyanabban a jogkérdésben egymásnak ellentmondó jogegységi határozatok születtek stb.
Külön kiemelendő, hogy a jogegységi eljárás jogerősen már lezárt ügyekre is kihatással lehet. A Be. maga hatalmazza fel a jogegységi tanácsot, hogy a jogegységi határozatra tekintettel a jogerős bírósági ítélet törvénysértő rendelkezését hatályon kívül helyezze, és a terheltet felmentse, vagy az eljárást megszüntesse [Be. 443. § (3) bekezdés]. Emellett, ha a jogegységi eljárás eredménye a Legfelsőbb Bíróság előtt folyamatban lévő más rendkívüli jogorvoslati eljárásra kihatással lehet, a Legfelsőbb Bíróság a rendkívüli jogorvoslati eljárást a jogegységi határozat meghozataláig felfüggeszti [Be. 440. § (3) bekezdés]. A Pp. 274. § (5) bekezdése értelmében, ha a felülvizsgálati kérelem elbírálása során az eljáró tanács jogegységi eljárást kezdeményez [Bsz. 29. § (2) bekezdés b) pont], ezzel egyidejűleg az ügy elbírálását a jogegységi eljárás befejezéséig felfüggeszti. A jogegységi eljárás befejezése után a bíróság a jogkérdést elvi jelleggel eldöntő jogegységi határozatnak megfelelő határozatot hoz.
A jogegységi eljárás szabályainak kialakítása során – figyelemmel annak közvetlen vagy közvetett jogorvoslati jellegére – érvényesülniük kell a független, pártatlan bíráskodás és a tisztességes eljárás alkotmányos követelményeinek is [Alkotmány 57. § (1) bekezdés]. Így például – felfüggesztett ügyekben – tekintettel kell lenni a feleknek az eljárás ésszerű határidőn belüli befejezéshez való jogára. Ilyen garanciákat a hatályos eljárási szabályok nem, vagy csak alig biztosítanak.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következően a jogegységi határozat, mint jogintézmény, csak akkor töltheti be alkotmányos rendeltetését, ha megfelelő, ésszerű rendet biztosító és garanciákat tartalmazó előírások szabályozzák a jogegység megteremtésére hivatott eljárást. Ennek a jelenlegi hiányos szabályozás nem felel meg, mint ahogy – a jogegységi eljárás jogorvoslati jellegével összefüggésben – az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt követelményeket sem elégíti ki.
6. A kifejtettekre figyelemmel a Bsz. 29. § (1) bekezdés a) pontja, a 30. § (1)–(2) bekezdései, illetve a Be. 439. § (1) bekezdés a) pontja, valamint a Be. 441. § (2)–(3) bekezdései alkotmányellenesek. A támadott rendelkezések – összességükben – sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezetett jogbiztonság követelményét a jogegységi eljárás alkotmányos funkciójára vonatkozó 47. § (2) bekezdését, a bírói függetlenséget garantáló 50. § (3) bekezdését és – a jogegységi eljárás rendkívüli perorvoslati funkciójára figyelemmel – a tisztességes eljárás követelményét előíró 57. § (1) bekezdését. Ezért az Alkotmánybíróságnak a támadott rendelkezéseket – elegendő időt biztosítva a törvényalkotónak az alkotmányos szabályozás megteremtésére – pro futuro hatállyal meg kellett volna semmisíteni.
Mindemellett a jogegységi eljárás rendje tekintetében – az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében és az 57. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel – azt is meg kellett volna állapítani, hogy a jogalkotó elmulasztotta a jogbiztonság és a tisztességes eljárás követelményeinek megfelelő processzuális szabályok megalkotását. Ezért az Országgyűlést megfelelő határidő tűzésével fel kellett volna hívni az alkotmányellenes mulasztás megszüntetésére, jogalkotási kötelezettségének teljesítésére.
A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás