Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

3017/2016. (II. 2.) AB határozat

3017/2016. (II. 2.) AB határozat

alkotmányjogi panasz elutasításáról

2016.02.02.
Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő

h a t á r o z a t o t:

1. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 327. § (2) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja.

2. Az Alkotmánybíróság a Debreceni Törvényszék 6.B.696/2012/111-II. számú végzése, a Debreceni Ítélőtábla Bkf.III.475/2014/2. számú végzése, a Debreceni Ítélőtábla Bf.III.807/2014/3. számú végzése, a Kúria Bpkf.II.35/ 2015/4. számú végzése, a Debreceni Ítélőtábla Bf.III.807/2014/34-II. számú végzése és a Kúria Bpkf.III.848/ 2015/2. számú végzése alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.


I n d o k o lá s

I.

[1]    1. Az indítványozót a Debreceni Törvényszék a 2014. június 19. napján kihirdetett – nem jogerős – ítéletében 8 rendbeli hivatali vesztegetés elfogadásának bűntette miatt – egyebek mellett – 10 évi börtönbüntetésre és 8 évi közügyektől eltiltásra ítélte. Az indítványozó az elsőfokú ítélet meghozatalakor nem állt kényszerintézkedés hatálya alatt, az ítélet kihirdetését követően a Debreceni Törvényszék a 6.B.696/2012/111-II. számú végzésével – a másodfokú eljárás befejezéséig, de legfeljebb a nem jogerős ítélettel kiszabott szabadságvesztés tartamáig – elrendelte az indítványozó előzetes letartóztatását a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 327. § (2) bekezdésében foglalt okból. Az indítványozó fellebbezése folytán eljárt Debreceni Ítélőtábla 2014. július 3. napján a Bkf.III.475/2014/2. számú végzésével helybenhagyta a törvényszék kényszerintézkedés elrendeléséről szóló végzését.
[2]    Az indítványozó védője által a kényszerintézkedés megszüntetése iránt 2014. október 28. napján előterjesztett indítványt a Debreceni Ítélőtábla Bf.III.807/2014/3. számú végzésével elutasította. Az indítványozó fellebbezése folytán eljárt Kúria 2015. február 4. napján helybenhagyta az ítélőtábla végzését a Bpkf.II.35/2015/4. számú végzésével, amelyet az indítványozó 2015. február 24. napján vett át.
[3]    Az indítványozó a másodfokú eljárás 2015. április 23. napján megtartott tanácsülésén ismételten a kényszerintézkedés megszüntetése iránt terjesztett elő kérelmet, amelyet a Debreceni Ítélőtábla a Bf.III.807/2014/34-II. számú végzésével elutasított. E végzést – amelyet az indítványozó szintén megfellebbezett – a Kúria a 2015. június 3. napján kelt Bpkf.III.848/2015/2. számú végzésével helybenhagyta.
[4]    2. Az indítványozó 2015. április 27. napján a fentiekben ismertetett végzésekkel szemben az Abtv. 26. § (1) bekezdése és 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszt nyújtott be, amelyet az Alkotmánybíróság főtitkárának felhívására kiegészített.
[5]    2.1. Az Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti panaszában azt állította, hogy a Be. 327. § (2) bekezdése az Alaptörvény IV. cikk (1), (2) és (3) bekezdéseibe, XXVIII. cikk (2) és (7) bekezdéseibe ütközik. Az indítványozó a személyi szabadsághoz való jog megsértése kapcsán a következőket emelte ki. Míg a Be. 129. § (2) bekezdés b) pontjában foglalt előzetes letartóztatási ok vonatkozásában teljesen egyértelmű, hogy önmagában a kilátásba helyezett büntetés súlya nem alapozza meg az előzetes letartóztatás elrendelését, addig a Be. 327. § (2) bekezdését a bíróságok úgy értelmezik, hogy elegendő az elsőfokon kiszabott szabadságvesztés súlyát figyelembe venni és az önmagában megalapozza a kényszerintézkedés elrendelését. Kifejtette továbbá (megjelölve a BH2004.403. számú eseti döntést), hogy ha az előzetes letartóztatás elrendelésének egyetlen oka a kiszabott szabadságvesztés tartama, akkor a bírónak ténylegesen nincs is a – a kényszerintézkedés szükségességét illető – mérlegelési joga, tehát a bírói hatáskör kiüresedik. Az indítványozó álláspontja szerint ez pedig szükségtelen és aránytalan korlátozását jelenti a személyi szabadsághoz való jognak. E körben utalt a támadott jogszabályi rendelkezés „eredeti” megszövegezésének alkotmányellenességét megállapító 19/1999. (VI. 25.) AB határozatra (a továbbiakban: Abh.).
[6]    Az indítványozó hivatkozott arra is, hogy a hatékony jogorvoslathoz való jog sérelmét is jelenti, ha automatikusan a kényszerintézkedés alkalmazására vezet a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés meghatározott tartamának ténye, hiszen nem jelent valódi jogorvoslatot az a helyzet, amelyben a másodfokú bíróság is csupán ennek az említett ismérvnek a fennálltát vizsgálhatja.
[7]    Végül az indítványozó az ártatlanság vélelmének a sérelmét is állította, mivel álláspontja szerint a kizárólag a büntetés mértékére figyelemmel elrendelt előzetes letartóztatás gyakorlatilag előrehozott büntetésként funk­cionál.
[8]    Mindezekre figyelemmel kérte a Be. 327. § (2) bekezdésének megsemmisítését, illetve – ha erre az Alkotmánybíróság nem lát lehetőséget – alkotmányos követelmény megállapítását.
[9]    2.2. Az indítványozó az előzetes letartóztatás elrendeléséről és szabadlábra helyezési kérelmek elutasításáról szóló végzések, illetve az ezek ellen bejelentett fellebbezések elbírálásáról rendelkező végzések vonatkozásában szintén azt állította, hogy azok az Alaptörvény IV. cikk (1), (2) és (3) bekezdéseibe, XXVIII. cikk (2) és (7) bekezdéseibe ütköznek. Érvelésének lényege szerint az eljárt bíróságok végzéseiben kifejtett jogértelmezés – amely kizárólag a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés mértékét vette alapul a kényszerintézkedés indokoltságának megalapozására – egyfelől a jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenessége kapcsán az indítványozó által kifejtettek bizonyítékául szolgál, másfelől – értelemszerűen – az említett végzések alaptörvény-ellenességét is okozta.
[10]    Mindezekre figyelemmel az indítványozó kérte a Debreceni Törvényszék 6.B.696/2012/111-II. számú, a Debreceni Ítélőtábla Bkf.III.475/2014/2. számú, a Debreceni Ítélőtábla Bf.III.807/2014/3. számú, a Kúria Bpkf.II.35/2015/4. számú, a Debreceni Ítélőtábla Bf.III.807/2014/34-II. számú és a Kúria Bpkf.III.848/2015/2. számú végzéseinek a megsemmisítését.

II.

[11]    1. Az Alaptörvény indítvánnyal érintett rendelkezései:
„IV. cikk (1) Mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz.
(2) Senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki.
(3) A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.”

„XXVIII. cikk (2) Senki nem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
(7) Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal éljen az olyan bírósági, hatósági és más közigazgatási döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti.”
[12]    2. A Be. indítvánnyal érintett rendelkezése:
„327. § (2) Az (1) bekezdés esetén az előzetes letartóztatás a 129. § (2) bekezdésének a), b) vagy d) pontjában meghatározott okokon kívül akkor is elrendelhető, ha az ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani.”

III.

[13]    1. Az Abtv. 56. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságáról szükséges döntenie.
[14]    1.1. A befogadhatóság formai feltételeinek vizsgálata alapján az Alkotmánybíróság a következőeket állapította meg.
[15]    Az alkotmányjogi panasz csak a Debreceni Ítélőtábla Bf.III.807/2014/3. számú, a Kúria Bpkf.II.35/2015/4. számú, a Debreceni Ítélőtábla Bf.III.807/2014/34-II. számú és a Kúria Bpkf.III.848/2015/2. számú végzései tekintetében felel meg a befogadhatóság formai feltételei közül az Abtv. 30. § (1) bekezdésében foglalt azon követelménynek, hogy azt a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított 60 napon belül kell benyújtani.
[16]    Az alkotmányjogi panasz az Abtv. 52. § (1b) bekezdés a–f) pontjaiban támasztott feltételeknek az alábbiak szerint felel meg. Az indítvány tartalmaz az Alkotmánybíróság hatáskörére és az indítványozó jogosultságára vonatkozó hivatkozást, megjelöli az Alaptörvényben biztosított jog sérelmének lényegét és az Alaptörvény megsértett rendelkezését. Ezenkívül megjelöli a sérelmezett jogszabályi rendelkezést, illetve bírói döntéseket és kifejezetten kéri azok megsemmisítését, valamint indokolást is tartalmaz.
[17]    2. Az Abtv. 56. § (2) bekezdése értelmében elvégzett vizsgálat alapján az Alkotmánybíróság rögzíti, hogy az alkotmányjogi panasz az Abtv. 26. § (1) bekezdésében és a 27. §-ában, valamint az Abtv. 29–31. §-aiban foglalt tartalmi feltételeket az alkotmányjogi panasz az alábbiak szerint – csak részben – tesz eleget.
[18]    2.1. Az egyedi ügyben való érintettség megállapítható, mivel az indítványozó a büntetőügy terheltjeként az elszenvedője volt annak a kényszerintézkedésnek, amelynek tárgyában a támadott bírói döntések születtek, továbbá érintettsége a támadott Be. szabály kapcsán is fennáll, hiszen a bíróságok a kifogásolt rendelkezést alkalmazták határozataikban. Megállapítható továbbá, hogy az indítványozónak a támadott határozatokkal szemben további jogorvoslati lehetősége nem állt fenn.
[19]    2.2. Az Abtv. 27. §-a értelmében – az e § szerinti – alkotmányjogi panasszal kizárólag az ügy érdemében hozott, vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntéssel szemben lehet élni. Az Alkotmánybíróságnak következetes a gyakorlata a tekintetben, hogy a büntetőeljárás során, a jogerős ügydöntő határozat meghozatala előtt a terhelt személyi szabadságát érintő – a kényszerintézkedés elrendelésről, fenntartásról vagy megszüntetésről rendelkező – bírói döntés „az eljárás során hozható legsúlyosabb »közbenső« határozat” {10/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007, 211, 221.; megerősítve: 3036/2013. (II. 12.) AB végzés, Indokolás [6]}, ennélfogva „nem ügydöntő határozat, mert nem a büntetőjogi főkérdésről szól, és nem zárja le érdemben a büntetőeljárást.” {3002/2014. (I. 24.) AB végzés, Indokolás [23]; legutóbb megerősítve 3194/2015. (X. 7.) AB végzés, Indokolás [7]}
[20]    Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján, figyelemmel az Abtv. 56. § (2) és (3) bekezdésére is, az alkotmányjogi panaszt – az Abtv. 27. §-a szerinti részében – visszautasította.
[21]    2.3. Az alkotmányjogi panasznak a továbbiakban az Abtv. 26. § (1) bekezdése alapján történő vizsgálata eredményeként az alábbiak állapíthatóak meg.
[22]    Az Abtv. 29. §-a a befogadhatóság további tartalmi feltételeiként nevesíti, hogy a panasznak a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést kell tartalmaznia.
[23]    A támadott jogszabályi rendelkezés jelenleg hatályos szövege eredetileg – a Be. 1998. március 23. napján kihirdetett normaszövegében – a 327. § (3) bekezdésében szerepelt. Az Alkotmánybíróság az Abh.-val megsemmisítette a Be. eredeti 327. § (2) bekezdését, amelynek értelmében a nem jogerős ítéletben, szándékos bűncselekmény elkövetése miatt kiszabott legalább háromévi szabadságvesztés esetén a bíróságnak ügyészi indítványra kötelezően el kellett rendelni (fenn kellett tartani) a terhelttel szemben az előzetes letartóztatást. Ezt követően a jogalkotó a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2002. évi I. törvény 189. §-ával megváltoztatta a jelen ügyben támadott jogszabályi rendelkezés számozását oly módon, hogy a normaszöveg a 327. § (2) bekezdésébe került. Az Alkotmánybíróság így – szemben az előzetes letartóztatás Be. 129. § (2) bekezdés a)–d) pontjaiban kodifikált feltételeivel, illetve a 327. § korábbi, más rendelkezést tartalmazó (2) bekezdésének normaszövegével – még nem vizsgálta, hogy a támadott jogszabályi rendelkezésben meg­fogalmazott letartóztatási ok összhangban van-e az Alaptörvény felhívott rendelkezéseivel, ennek megfelelően abban az alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdésben sem volt módja állást foglalni, hogy a kérdéses letartóztatási ok fennállásának vizsgálata során a kiszabott szabadságvesztés tartama mint feltétel milyen jelentőséggel bír, és ez mennyiben – az Alaptörvénnyel összeegyeztethető módon, vagy sem – befolyásolja a kényszerintézkedés tárgyában eljáró bíróságnak a mérlegelési jogát.
[24]    3. A fentiek alapján az Alkotmánybíróság a panaszt az Abtv. 26. § (1) bekezdése szerinti részében – az Ügyrend 31. § (6) bekezdését alkalmazva, külön befogadási eljárás mellőzésével – érdemben bírálta el.

IV.

[25]    Az Alkotmányjogi panasz nem megalapozott.
[26]    1. Az előzetes letartóztatás intézményének alapvető szabályai a Be. VIII. (a kényszerintézkedések elnevezésű) fejezetének II. címe alatt találhatók. Ehelyütt határozta meg a jogalkotó az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeit, illetve az eljárási szabályokat is. A Be. 129. § (2) bekezdésének a–d) pontjai tartalmazzák az előzetes letartóztatási okokat, a támadott letartóztatási okot azonban a jogalkotó az említett szabályozástól elkülönülten, a Be. elsőfokú bírósági tárgyalás elnevezésű XIII. fejezete I. címének szabályai közé helyezte [Be. 327. § (2) bekezdés].
[27]    Az Alkotmánybíróság már utalt rá (lásd Indokolás [23]), hogy a kifogásolt rendelkezés – bár más jogszabályhely alatt, de – jelenlegi formájában szerepelt a Be. 1998. március 23. napján kihirdetett normaszövegében is. A Be. javaslat 327. §-ához fűzött részletes indokolás szerint a támadott rendelkezés célja, hogy abban az esetben, „amikor a bűncselekmény tárgyi súlyát már bírói ítélet állapítja meg” lehetőség legyen az előzetes letartóztatás elrendelésére abból az okból is, hogy a kiszabott szabadságvesztés tartamára tekintettel állapítható meg a szökés és elrejtőzés veszélye a terhelt vonatkozásában. A kifogásolt rendelkezés normaszövege, illetve az ahhoz fűzött miniszteri indokolás alapján az Alkotmánybíróság a következőket állapítja meg. Egyértelmű, hogy a támadott rendelkezés egy olyan új oka az előzetes letartóztatásnak, amely független a 129. § (1) bekezdés a)–d) pontjaiban foglalt okoktól. Bár a Be. 129. § (1) bekezdés b) pontja is tartalmazza a szökés, elrejtőzés veszélyének a feltételét, de ez az ok kifejezetten az eljárási cselekményeken való jelenlét biztosítását célozza (a terhelt „szökésének vagy elrejtőzésének veszélyére tekintettel […] megalapozottan feltehető, hogy az eljárási cselekményeknél a jelenléte másképp nem biztosítható”). A támadott jogszabály viszont a szökés elrejtőzés veszélyét nem mint az eljárási cselekményeken való részvételt, hanem a kiszabott szabadságvesztés esetleges végrehajtását veszélyeztető feltételként fogalmazza meg, így megalkotásának jogalkotói célja a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés esetleges végrehajtásának a biztosítása (vesd össze BH2004.135., BH2004.272., BH2012.116.). További eltérés a két letartóztatási ok között, hogy míg a 129. § (1) bekezdés b) pontjában megkövetelt szökés vagy elrejtőzés veszélyének kiváltó okát a jogszabály nem határozza meg konkrétan, addig a Be. támadott 327. § (2) bekezdésében foglalt szökés vagy elrejtőzés veszélyét kifejezetten a kiszabott szabadságvesztés meghatározott tartama váltja ki.
[28]    Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartja már most rögzíteni, hogy a fentiekben kifejtettek nem jelentik azt, hogy a jogalkotó szándéka a szóban forgó okot érintően az előzetes letartóztatás (illetve más, enyhébb kényszerintézkedés) alkalmazásával kapcsolatos általános eljárástól eltérő, illetve az azokhoz kapcsolt alkotmányos garanciákat (lásd Indokolás [29]–[33]) bármilyen módon kizáró vagy korlátozó eljárás meghonosítására irányult volna. Ilyen következtetés ugyanis sem a kifogásolt norma Be. rendszerén belüli elhelyezkedéséből, sem a miniszteri indokolásból nem vonható le.
[29]    2. Az indítványozó a Be. 327. § (2) bekezdésének elsődlegesen a személyi szabadsághoz való jogba ütközését állította, ezért az Alkotmánybíróság mindenekelőtt felvázolja, hogy miként értelmezi személyi szabadsághoz való jog tartalmát, különös figyelmet szentelve korábbi, a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések alkotmányossági vizsgálatát érintő határozataiban kifejtettekre.
[30]    2.1. Az Alaptörvény IV. cikk (1) bekezdése általános érvénnyel deklarálja a személyi szabadsághoz való jogot, amelytől – a (2) bekezdés értelmében – mindenki csak törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján fosztható meg. {3025/2014. (II. 17.) AB határozat, Indokolás [49] és [51]} A büntetőeljárás során alkalmazható személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedésekkel kapcsolatos egyik legfontosabb garanciális szabály, hogy azokról a büntetőeljárás egész tartama alatt kizárólag a bíróság jogosult dönteni. Az Alaptörvény IV. cikk (3) bekezdése a vádemelést megelőző eljárási szakasz tekintetében kifejezetten rögzíti is e követelményt [amelyet a Be. a 130. § (1) bekezdése konkretizál], míg a vádemelést követően az eljárási kényszercselekmények elrendelésének és fenntartásának bírói hatásköre természetszerűleg következik abból, hogy – a vádhoz kötöttség korlátai között – az eljárás bírósági szakaszában az „ügy urává” a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság válik [Abh., ABH 1999, 150, 154–155.], ahogy az a Be. 131. § (4) és (5) bekezdéseiben, 132. § (1) és (2) bekezdéseiben, illetve a 327. § (1) bekezdésében, 368. §-ában és 395. § (2) bekezdésében is szerepel.
[31]    2.2. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az állami büntetőhatalom monopóliumából egyértelműen következik a büntető igény érvényesítésének, a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás alkotmányos feltételek szerinti működtetésének kötelezettsége. Ez az alkotmányos kötelezettség indokolja, hogy az állami büntetőhatalmat gyakorló szervek hatékony eszközöket kapjanak feladataik teljesítéséhez, még akkor is, ha ezek az eszközök lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozók. {61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.; 31/1998. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1998, 240, 247.; 13/2002. (III. 20.) AB határozat; megerősítve: 23/2014. (VII. 15.) AB határozat, Indokolás [39]}. Az Alkotmánybíróság értelmezésében az előzetes letartóztatás a büntető igény hatékony érvényesítését, így a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát {Abh., ABH 1999, 150, 158.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 272.; 10/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007, 211, 218.; 3025/2014. (II. 17.) AB határozat, Indokolás [38]}, valamint a bűnismétlés megakadályozását [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 277.] célzó preventív intézkedés. Az említett célok tehát alkotmányosan elismert korlátozását jelenthetik a személyi szabadsághoz való jognak.
[32]    2.3. Az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése értelmében a személyi szabadságot korlátozó rendelkezések akkor állnak összhangban az Alaptörvénnyel, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükséges és arányos {3025/2014. (II. 17.) AB határozat, Indokolás [50]}. Az Alkotmánybíróság ennek megítélésekor mindenkor szem előtt tartja, hogy a bűncselekmény megalapozott gyanújával terhelt, emellett ártatlannak vélelmezendő egyén személyi szabadságának – a jogerős ítélet meghozatalát megelőzően történő – bírói elvonása a legsúlyosabb személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. (Abh., ABH 1999, 150, 158.)
[33]    Önmagában nem alaptörvény-ellenes az előzetes letartóztatás valamely feltételének a jogalkotó általi oly módon történő meghatározása, amely nem csupán egy, már bekövetkezett és az eljárás sikerét veszélyeztető eseményt rögzít, hanem lehetővé teszi a kényszerintézkedés alkalmazását egy nem kívánatos esemény – tényekre alapozottan – valószínűsíthető bekövetkezésének elkerülésére is [lásd 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 277.]. A személyi szabadsághoz való jog aránytalan korlátozásaként értékelte ugyanakkor az Alkotmánybíróság azt a szabályozást, amely a kényszerintézkedés – bűnismétlés veszélyére alapozott – feltételeinek meghatározásakor túl tágan (nem csupán a szabadságvesztéssel fenyegetett deliktumokra korlátozva) határozta meg a figyelembe vehető bűncselekmények körét [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 277.], illetve azt sem tartotta alkotmányosan elfogadhatónak, ha a kényszerintézkedésről dönteni jogosult bíróság a terhelt meghallgatása nélkül és a megfelelő mérlegelési szempontok hiányában határoz [10/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007, 211, 217.], vagy ha a bíróságnak egyáltalán nincs mérlegelési joga a tekintetben, hogy meghatározott feltételek fennállása esetén alkalmazza-e a kényszerintézkedést, vagy sem. [Abh., ABH 1999, 150, 158.]
[34]    3. Az alkotmánybírósági gyakorlat a személyi szabadsághoz való jog alkotmányos korlátozása körében hangsúlyos garanciaként tekint tehát a bírói mérlegelés követelményére. Az említett alkotmányos követelmény nem merül ki a bírói döntés formális meglétének biztosításában, magában foglalja annak garantálását is, hogy bíró maga értékelhessen minden olyan tényt és körülményt, amely relevanciával bírhat a kényszerintézkedés felté­teleinek megállapíthatósága szempontjából [lásd 10/2007. (III. 7.) AB határozat, ABH 2007, 211, 220.]. Az indítványozó éppen arra hivatkozva támadja a Be. 327. § (2) bekezdését, hogy a rendelkezés csupán formálissá teszi a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedéssel kapcsolatban a bíróság döntését, ugyanis a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés meghatározott tartamát olyan oknak nyilvánítja, amely önmagában megalapozza a vádlott szökésének, illetve elrejtőzésének a veszélyét. Az indítványozó érvelése szerint a jogalkotó ezzel a megoldással tehát automatikusan, a bírói mérlegelést kizáró módon teszi kötelezővé az előzetes letartóztatás elrendelését, amely a bírói hatáskör kiüresítését jelenti, ugyanis a bíróságok számára nem teszi lehetővé a szabadságvesztés mértékén kívül álló egyéb körülmények vizsgálatát.
[35]    Az Alkotmánybíróság az alábbiak okán nem osztotta az indítványozó – Alaptörvény IV. cikkének sérelmét ál­lító – érvelését.
[36]    3.1. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott normaszöveg lehetőségként fogalmazza meg az előzetes letartóztatás elrendelését, így a tekintetben, hogy szükséges-e a kényszerintézkedés elrendelése, érvényesül a bíróság szabad mérlegelési joga. A Be. 60. § (2) bekezdése a bíróságok tevékenységére is irányadóan fogalmazza meg, hogy adott kényszerintézkedés alkalmazásának akkor van helye, ha annak célja kisebb korlátozással járó más cselekménnyel nem biztosítható, illetve a büntetőeljárási kényszerintézkedések általános szabályaiból is következik (lásd még Indokolás IV/1. pontját), hogy a kifogásolt rendelkezésben foglalt okra alapítottan nem kizárólag előzetes letartóztatás, hanem az azonos célt szolgáló házi őrizet, illetve lakhelyelhagyási tilalom is alkalmazható {vesd össze Be. 137. § (2) bekezdés és 138. § (2) bekezdés, az ítélkezési gyakorlatból pedig lásd például BH2007.216. számú eseti döntés és BH2014.365. számú eseti döntés, Indokolás [3]}.
[37]    Az Alkotmánybíróság rögzíti továbbá, hogy a normaszöveg megfogalmazás-módja azért sem vezethet az indítványozó által kifogásolt értelmezési eredményre, mert a szökés, elrejtőzés veszélyének megállapíthatósága (annak kiváltó okától függetlenül) fogalmilag foglalja magában a terhelt személyi körülményeinek vizsgálatát is, ugyanis a szökés, elrejtőzés megvalósulásának egyik mellőzhetetlen előfeltétele, hogy a terhelt fizikailag képes legyen megszökni, elrejtőzni (és ezt adott esetben teljesen kizárhatja például a terhelt egészségügyi állapota).
[38]    3.2. Az Alkotmánybíróság – figyelemmel arra, hogy az indítványozó a támadott jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének okát alapvetően az azt alkalmazó bírósági gyakorlatra alapozta – megvizsgálta a Be. 327. § (2) bekezdésével kapcsolatos, állandósult ítélkezési gyakorlatot. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy e körben vizsgálatának tárgyát a támadott jogszabálynak a ténylegesen és általános jelleggel (az „élő jogban”) megnyilvánuló normatartalma {38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256, 267.; megerősítve: 3047/2013. (II. 28.) AB határozat, Indokolás [20]; 25/2013. (X. 4.) AB határozat, Indokolás [71]} és nem az alapügyben hozott valamely döntés képezi (vesd össze Indokolás [19]).
[39]    Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezés 2003. július 1. napjától történt hatálybalépése óta irányadó joggyakorlat nem támasztja alá az indítványozó érvelését. Kétségtelen, hogy az indítványban is felhívott BH2004.403. számú, igen rövid indokolást tartalmazó eseti döntésben a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy „a nem jogerős ítéletben kiszabott tizenkét évi börtön olyan tartamú büntetés, amely önmagában – az ügyben fellelhető más erre utaló körülmény hiányában is – megalapozza a szökés, elrejtőzés veszélyét, és a terhelt előzetes letartóztatásának fenntartását”. Az említett döntés indokolása emellett egyáltalán nem tér ki arra, hogy a kiszabott szabadságvesztés tartamának értékelése mellett a konkrét ügyben megtörtént-e és általános jelleggel szükséges-e a más, adott esetben a kényszerintézkedés ellen ható körülmény vizsgálata. Figyelemmel azonban a hivatkozott döntést követően közzétett eseti határozatokra, megállapítható, hogy a támadott jogszabályi rendelkezést értelmező ítélkezési gyakorlat egyértelműen igennel válaszolta meg az említett kérdést és a megszilárdult joggyakorlat az alábbiakban foglalható össze.
[40]    A Be. 327. § (2) bekezdésében írt letartóztatási ok a Be. 129. § (2) bekezdés b)–d) pontjaiban meghatározott okokkal megegyező természetű, a kényszerintézkedéseket megalapozó ún. különös előfeltétel. {lásd BH2015.219. számú eseti döntés, Indokolás [20]} Az a kitétel pedig, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében meghatározott ok önmagában is megalapozhatja a kényszerintézkedést egyfelől azt takarja, hogy lehetőség van a kényszerintézkedés elrendelésére, fenntartására önmagában (értsd: a Be. 129. § (2) bekezdés a), b) és d) pontjaiban foglalt indokok párhuzamos felhívása nélkül) erre az okra alapítottan (lásd BH2004.134. számú eseti döntés). Másfelől azt jelenti, hogy a szökés, elrejtőzés veszélyére a kiszabott büntetés súlyossága nyújt következtetési alapot (lásd EBH2003.842. számú eseti döntés). „Ez azonban nem eredményezhet automatizmust: az egyéb szempontok figyelembe vétele mellett kell állást foglalni a kényszerintézkedések szükségessége felől” {lásd BH2015.219. számú eseti döntés, Indokolás [20]}. Ennek megfelelően a kifogásolt rendelkezés alkalmazásával elrendelt kényszerintézkedés esetén is mindig konkrétan kell vizsgálni a szökés, elrejtőzés veszélyét, arra önmagában a kiszabott büntetés mértékéből nem lehet következtetni (lásd BH2007.216 számú eseti döntés), így szükség van a terhelt személyi körülményeinek az értékelésére is [ennek során releváns lehet például, ha a terhelt külföldi lakhellyel rendelkezik (lásd BH2011.274. számú eseti döntés)]. A szabadságvesztés mértéke tehát önmagában domináns szerephez juthat a kényszerintézkedés ellen szóló tényezőkkel szemben és valamennyi tényező egybevetése és értékelése mellett hozható megalapozott döntés {lásd BH2015.219. számú eseti döntés, Indokolás [20]}. A támadott jogszabályi rendelkezésben foglalt kényszerintézkedési ok kapcsán is irányadó, hogy az előzetes letartóztatást indokoltnak tartó döntés nem csupán olyan körülményre alapozható, amely bizonyosság erejével megállapítható, de a döntésnek olyan adaton kell alapulnia, „melynek megléte (tényszerűsége) a döntés időpontjában más adattal alátámasztott, ésszerű érvvel indokolt, igazolt, s ezáltal okszerű következtetés vonható arra, hogy a kényszerintézkedés alkalmazása a törvény céljai érdekében – és az adott vádlott személyi szabadsága ellenében – szükséges és célszerű” [lásd BH2012.285. számú eseti döntés, vesd össze 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 277.].
[41]    3.3. Az Alkotmánybíróság a fentiekben kifejtett szempontokat értékelve megállapítja, hogy a jogalkotó az előzetes letartóztatás különös okát tartalmazó, az indítványozó által kifogásolt rendelkezésben a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés mértékének – mint a szökés vagy elrejtőzés veszélyére következtetési alapot teremtő feltételnek – kiemelt jelentőséget tulajdonít. Ez tükröződik abban, hogy a szökés vagy elrejtőzés veszélyét alátámasztó, illetve azt erősítő tényezők közül egyet kiemel és nevesít [szemben a 129. § (2) bekezdés b) pontjában foglalt okkal, ahol még példálózó jelleggel sem nevesíti a szökés és elrejtőzés veszélyét megalapozó körülményeket, vesd össze Indokolás [26]–[28]. Az említett feltétel kiemelésének és fokozottabb figyelembevételének jogalkotói indoka alapvetően az volt, hogy az elsőfokú eljárás befejezéseként meghozott döntéssel a büntetőjogi felelősség megállapíthatóságának a bizonyossági foka magasabb, mint az eljárás korábbi szakaszában és ez reálisan növelheti a szökés elrejtőzés veszélyét (vesd össze Indokolás [26]–[28]).
[42]    Az Alkotmánybíróság szerint kétségtelen, hogy valamely büntetőeljárás tárgyát képező bűncselekmény – elsőfokú eljárás lezárását megelőzően csupán a büntetőjogi fenyegetettségben testet öltő – absztrakt súlya az elsőfokú, nem jogerős ítéletben a terhelt számára konkrét és egyéniesített formában megnyilvánuló joghátrányban ölt testet, amely bizonyos esetekben valóban növelheti a szökés vagy elrejtőzés veszélyét. Ezzel párhuzamosan az elsőfokú ítélet meghozatalát követően a büntető igény hatékony érvényesítésének elemei közül – más elemek (például az eljáráson való személyes jelenlét biztosításának) háttérbe szorulása mellett – a büntetés későbbi végrehajthatóságának a biztosítása kerül(het) előtérbe. Az Alkotmánybíróság megállapítja továbbá, hogy a speciális, jogalkotó által nevesített feltétel (végrehajtandó szabadságvesztés mértéke), valamint a támadott rendelkezés – az Alkotmánybíróság által alaptörvénnyel összhangban állónak elismert – jogalkotói célja (a szabadságvesztés esetleges végrehajthatóságának a biztosítása) között releváns összefüggés állapítható meg. Ennek megfelelően alkotmányosan nem kifogásolható önmagában az a jogalkotói döntés, hogy az elsőfokú nem jogerős ítélet meghozatalát követően alkalmazható előzetes letartóztatási okként kodifikálja azt az esetet, ha az elsőfokú ítéletben kiszabott szabadságvesztés mértéke reálisan a szökés elrejtőzés veszélyének megnövekedéséhez vezethet.
[43]    A fentiekben kifejtettek mellett az Alkotmánybíróság rámutat arra is, hogy a támadott rendelkezésben a jogalkotó által nevesített feltétel ugyan kiemelt jelentőségű, de – az indítványozó érvelésével szemben – nem kizárólagos és automatikus indoka a szökés vagy elrejtőzés veszélyének, hiszen a kényszerintézkedés tárgyában eljáró bíróságnak kötelezően vizsgálnia és értékelnie kell az ügyben felmerült minden egyéb (akár a kényszerintézkedés szükségességét alátámasztó, akár az az ellen ható) körülményt is. Emellett a támadott rendelkezés nem határoz meg konkrét mértéket sem a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés tekintetében, hanem minden esetben a bírói mérlegelésre bízza annak értékelését, így a bíróságnak lehetősége van az – egyéb körülmények figyelembevételével megvalósuló – egyéniesítésre is.
[44]    Az Alkotmánybíróság a Be. 327. § (2) bekezdésében foglalt letartóztatási ok vizsgált feltételét tehát egy olyan orientáló jellegű rendelkezésnek értékelte, amely nem korlátozza alaptörvény-ellenes módon a kényszer­intéz­kedések során eljáró bíróság mérlegelésének jogát, mivel a rendelkezés változatlanul hagyja azt az elvet, hogy az egyedi ügyben kizárólag a bíróság jogosult annak a mérlegelésére, hogy a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés mértékére és az ügyben felmerült egyéb adatok (különösen a terhelt személyi körülményeire) figyelemmel szükséges-e, ha igen, milyen típusú kényszerintézkedés alkalmazása a nem jogerős büntetés esetleges végrehajtása biztosításának céljából (lásd mutatis mutandis: 13/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 85, 92.)
[45]    Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően az alkotmányjogi panaszt – az Alaptörvény IV. cikk sérelmét állító részében – elutasította.
[46]    4. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 327. § (2) bekezdése a jogorvoslathoz való jogot sem sérti, hiszen a támadott rendelkezés – a személyi szabadsághoz való jog sérelmét állító indítványrész tekintetében kifejtett indokolás alapján – a kényszerintézkedésekkel kapcsolatos döntés elleni jogorvoslat alapján eljáró bíróság mérlegelési jogát sem üresíti ki. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt – az Alaptörvény XXVIII. cikk (7) bekezdésének sérelmét állító részében is – elutasította.
[47]    5. Végül az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványozó Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdésének sérelmét állító érvelését sem. Az Alkotmánybíróság korábban megállapította, hogy az ártatlanság vélelméből a büntetőjogi felelősségről való döntésre jogosult számára irányadó alkotmányos követelmény elsősorban abban ragadható meg, hogy a felelősség tisztázását szolgáló eljárás során elfogulatlanul, pártatlanul járjon el, bizonyítási kötelezettségét megalapozottan teljesítse, továbbá ne prejudikáljon. E követelményrendszer egyúttal garanciális jelentőségű akadályát képezi annak, hogy az eljárás alá vont személy a felelősség megállapításával járó hátrányos jogkövetkezményeket a felelősségének megállapítása nélkül szenvedje el {26/B/1998. AB határozat, ABH 2003, 1202, 1206.; megerősítve: 30/2014. (IX. 30.) AB határozat, Indokolás [56]} A jogalkotó számára pedig az olyan jogszabályok megalkotásától való tartózkodási kötelezettség vezethető le az elvből, amelyek gátolják, hogy a jogalkalmazó szervek az említett garanciális követelményeket érvényesíthessék {3258/2015. (XII. 22.) AB határozat, Indokolás [35]}.
[48]    Az Alkotmánybíróság jelen határozatában megállapította, hogy a Be. 327. § (2) bekezdésében foglalt okon alapuló kényszerintézkedés a büntető igény hatékony érvényesítését (ezen belül a büntetés esetleges végrehajthatóságát) célzó preventív intézkedés és mint ilyen nem sorolható a büntetőjogi felelősség megállapításához kötődő hátrányos jogkövetkezmények közé, ennek megfelelően nem ellentétes az ártatlanság vélelmével sem [hasonlóan: 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 272.].
[49]    Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt – az Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdésének sérelmét állító részében is – elutasította.
[50]    6. Az Abtv. 46. § (3) bekezdése az alkotmányos követelmény megállapítását az Alkotmánybíróság által hatáskörei gyakorlása során hivatalból alkalmazható, mérlegelésen alapuló, lehetséges jogkövetkezményként szabályozza, nem önálló eljárásként. Ebből fakadóan alkotmányos követelmény megállapítására irányuló indítvány előterjesztésére az Abtv. nem biztosít lehetőséget, ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt – erre irányuló részében – az indítványozó jogosultságának hiánya okán az Abtv. 64. § b) pontja alapján visszautasította.

Budapest, 2016. január 26.

Dr. Szívós Mária s. k.,

tanácsvezető,

előadó alkotmánybíró

 

 

Dr. Balsai István s. k.,

Dr. Pokol Béla s. k.,

Dr. Stumpf István s. k.,

 

alkotmánybíró

alkotmánybíró

alkotmánybíró

 

Dr. Varga Zs. András s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: IV/1118/2015.
  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére